Múltidéző - Csatári bányásztragédia

A 25 évvel ezelőtti felsőcsatári baleset nem a föld alatt, nem a bánya valamely vágatában történt, hanem a felszínen, az ércőrlő malomban. Abban az önálló üzemben, amely hosszú évek óta a pénz javát hozta az egyre fogyatkozó csatári bányászcsapatnak, s ahol már - mert ritka kincsük, a talk már alig fogyott - üveget is daráltak, s ki tudja, honnét ide szállított érceket, aprításra. A Vas Népe cikkéből idézünk:

Ne gondoljon tehát senki holmi omlásból következő föld alatti robbanásra, egyébre. A malomban történt a baj, a mindig zajos malomban, ahol most a döbbenet és a részvét nagy csendje honol.

A szombathelyi kórházban, annak is az intenzív osztályán a jó kolléga, a barát, a 43 éves E. M. életéért küzdenek az orvosok. Ő volt a délelőtti műszak vezetője hétfőn, amikor a baj történt a csatári bánya őrlőüzemében. Amikor szétvágta a három malom egyikét az iszonyatos erő. Amelyet egy - percenként csaknem ezerötszázat pördülő - három, három és fél mázsás forgó rotor indukált. Leszakította és pilleként dobta el ez az erő az ugyancsak mázsákban mérhető súlyú malomajtót, s a forgórész végeiről úgy nyírta le az öt-hatkilós bordavégeket a cserélhető őrlőlapátokkal, mintha csak a kenyér héját kanyarítaná le körbe-körbe az ember.

Az ércőrlő malom épülete

Éppen akkor, abban az ezredmásodpercben lépett el a malom előtt a műszak vezetője, E. M. Vélhetően egy ilyen ötkilósra becsült, öntöttacél darab pattant vissza a közeli falon, mondják, csak így történhetett. Ha közvetlenül, s nem erejét vesztve ért volna oda, azt egy pillanatig sem élhette volna túl senki. Ha csak egy ezredmásodperccel lép gyorsabban, vagy lassabban Mihály, talán nem történt volna ez a nagy baj.

Feigl Emil bányavezetőből minden pillanatban kitörni készül a zokogás, hiszen a barátai egyikéről beszél. Emil tragédiája egy külön történet: a baleset pillanatában éppen negyedik napja állt a bánya élén.

Alig túl a negyvenen - az utolsók egyike volt ő Felsőcsatáron, aki a talkumbányára tette az életét. Jó húsz éve annak, hogy száz méterrel a föld alatt megismerkedtünk. Ő volt akkor a csatári talkumbánya legifjabb vájára. Csaknem húsz évig dolgozott a föld alatt.

A malom rotorja, a bordavégekkel. Az egyik őrlőtányér valószínűleg leszakadt, és tányérostól lenyírta a bordavégeket, amelyek közül az egyik visszapattant a falról, és az okozta a bajt

Ez a hatalmas erejű és szívű ember kapta pár napja a leckét, hogy ebből a - nyugodtan mondom - roncstelepből, amit bányának hívnak, működőképes üzemet csináljon. Álmatlan éjszakák után vállalta, mert Pesten is olyanok kerültek a központ élére, akikben bízik maga is, bízhat a harmincegy emberre apadt csatári bányászcsapat is.

És akkor a negyedik napon mindjárt ez a szörnyűség. A vérben fekvő baráttal, az elrobogó rohammentővel, a hivatalos vizsgálókkal, a malom csendjével. S az éjjel-nappal zakatoló aggyal: lesz-e még itt élet, lesz-e még itt bánya, s nyugalom lesz-e?

Lesz, Emil - mondom botorul - mert tudhatom, hogy ez a harminc ember ezt nagyon akarja. S reménykedjünk, hogy visszatérhet egyszer a harmincegyedik is, Mihály, a jó kolléga. Tegnap délben azt is mondta Széll Kálmán főorvos úr, hogy már nem gép segíti, már magától lélegzik. Nagyon súlyos agysérülésnél is van remény.

Hát. Jó szerencsét, jobb szerencsét, bányászok!