Nemesmedves egykor és ma

Ha körülnézünk Nemesmedves központjában, gyorsan megállapítjuk, hogy ott minden a felszabadulásról szól. Helyzetértékelésünk kicsit elhamarkodott. A szándék valóban az volt, hogy emléket állítsanak a negyvenöt áprilisi eseményeknek: a faluközpontot 1970 és 1985 között lépésről lépésre emlékparkká alakították át. Ebben a másfél évtizedben újraírták a falu történetét is. A település hét évszázados históriája egyetlen nappá zsugorodott: április negyedikére. Ami korábban történt, nem volt fontos. Nem nagyon kerültek szóba azok az emberek sem, akik valaha itt éltek. A helybeliek közül egyedül Tomasits Rudolf kapott szerepet, ő volt az, aki „a felszabadulás örömére” meghúzta a harangot. A többieket nem nagyon emlegették. Kínos is lett volna, mert 1946-ban kitelepítették őket.

Nemesmedves az ország utolsónak felszabadult települése.

Voltak olyan évtizedek, amikor a legkisebb lélekszámú falu címet is viselhette. A két világháború között körülbelül négyszázan éltek itt, ez a szám aztán egy-két tucatra csökkent. Tanulságos olvasni a faluról szóló egykori híradásokat. Alkalmanként csak meg kellett magyarázni, hogy hová tűnt el Nemesmedves lakossága. A környéken élőket nem lehetett félrevezetni, de például a kecskeméti Petőfi Népe egyik 1971-es számában az alábbiakat olvashatjuk. „A németajkú lakosság jelentős része nyugatra emigrált és az itthon maradottak is kisebb-nagyobb csoportokban elhagyták a falut, máshol kerestek megélhetést.” Nehéz elhinni, hogy a cikk szerzője ne tudott volna arról, hogy akik elmentek, nem önként hagyták el az otthonukat, de hát kínos lett volna a szabadság jelképének tartott faluról azt írni, hogy elűzték az ott élőket.

Legendagyártás

Vissza-visszatérő téma, hogyan alakult az utolsó nap története Magyarország területén. A legendagyártás 1970 után indult el igazán. Sok füllentéssel, túlzással találkozhatunk. Több helyen is azt olvashatjuk: arról, hogy melyik napon fejeződött be a II. világháború Magyarországon, 1990 előtt „nem volt szabad beszélni”. Ez nem igaz. Markovits Ilona például az Életünk folyóiratban már 1970-ben felhívta a figyelmet a dátummal kapcsolatos ellentmondásokra. Később ő figyelmeztetett arra is, hogy a harangozós sztori esetében nagyon meglódult a fantázia: a történetnek nem sok alapja lehet. Nemesmedvesen meglehetősen későn, 1949-ben emelték a háború utáni korszak első emlékművét. A vörös csillaggal díszített szerény obeliszkre a korabeli híradások szerint Czinkóczi Pál határrendőr tizedes tett javaslatot. „Kicsit nagyobbat szerettünk volna, hogy a határ túloldaláról is lássák” – mondta később egy vele készült interjúban.

Ha a község szóba került, rendre megemlítették róla, hogy ott ért véget a háború. „Országos történelmi emlékhely” kialakítását a felszabadulás 25. évfordulójára készülődve vették tervbe. 1970-ben a lebontott emlékoszlop helyén állították fel a most is ott álló T 34-es tankot. 1985-ben kerültek a helyükre a velemi fafaragók által készített kopjafák. A fejlesztésre további elképzelések is voltak, de azok már nem valósultak meg.

Nemesmedves ma sokkal inkább a ’70-es, ’80-as évek, mint 1945 miliőjére emlékeztet. A központról nem a régi harcok jutnak eszünkbe, hanem az, hogy ideérkeztek annak idején a KISZ-isták (az egykori Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjai) hálastafétái, itt koszorúztak a megyébe érkező párt- és állami vezetők.

Maradt-e valami a régi Nemesmedvesből?

Nem sok. Az új faluközpont nem a régi közösségről szól. A harangláb része az emlékparknak, de a régi képeket nézve jól látszik, hogy ez a harangláb nem azonos a régivel, alaposan átalakították. Az emlék-együttes legszínvonalasabb alkotásai a kopjafák, amelyek Budapestet és az ország 19 megyéjét szimbolizálják. Szabolcs-Szatmárt például egy csónak formájú fejfa jelképezi. A parkban viszont semmi nem emlékeztet arra, hogy valaha itt is éltek faművesek. Az ő munkáikért el kell mennünk a temetőbe: bár már csak három keményfából faragott síremléket láthatunk; a múlt századfordulón készültek. A felirat még olvasható rajtuk. Egyedülállóak, de gondolt-e valaki a megőrzésükre?

A régi falu nagy területen elhelyezkedő szórványtelepülés volt. A régi lakók üresen maradt házait lebontották. Az erdőben sétálva az épületek körvonalait, elvadult gyümölcsfákat, magányos itatóvályút látunk – sok helyen felfedezhetjük még a hajdani élet nyomait.

A II. világháborúban meghaltak tiszteletére 2007-ben az egyik innen elszármazott család építtetett emlékkápolnát.

Régi emlék a pieta is: az I. világháború idején készült magánadományból. A kor szokásának megfelelően itt is pieta-állítással emlékeztek meg a családok a háború áldozatává vált, de örökké hazavárt gyermekeikről.