Megfejtették Rembrandt titkát

Az impasto egy olyan festészeti technika, amikor a művész vastagon viszi fel a festéket a vászonra. Az impasto révén a festék szembeötlőbb, a textúrájáról több fény verődik vissza. Rembrandt a 17. századi németalföldi festékpiacon hagyományosan elérhető alapanyagokkal érte el az impasto-hatást. Azt már korábban tudták a kutatók, hogy a vastag festékréteg eléréséhez elsősorban egy fehér színezőanyagot – fehér ólomérc és cerusszit keverékét -, valamint organikus kötőanyagot, főleg lenolajat használt. A pontos receptet azonban nem ismerték.

A holland Rijksmuseum által vezetett kutatás holland-francia tudóscsoportjának most sikerült kiderítenie, hogy

az impasto-hatást keltő festéknek volt még egy titokzatos komponense: a plumbonakrit.

Ez az ásvány rendkívül ritka a történelmi festékrétegekben. Eddig néhány 20. századi festményen és egy Van Gogh-festményen mutatták ki.

Victor Gonzalez, a felfedezésről szóló tanulmány vezető szerzője, a Rijksmuseum és a Delfti Műszaki Egyetem tudósa elmondta, hogy nem is gondoltak erre a komponensre, annyira ritkán használják, és a régi mesterek művein teljesen szokatlan.

„Ami még ennél is érdekesebb:

a kutatásból kiderült, hogy a komponens nem véletlenül, és nem valamiféle szennyezés miatt került a festékbe, hanem szándékos szintézis révén”

- hangsúlyozta a tudós.

A felfedezésben kulcsszerepet játszott a grenoble-i székhelyű Európai Szinkrotronsugárzási Központ (ESRF) elemzése. A kutatók Rembrandt három mesterművének (a Marten Soolmas-portré, a Bathsheba és a Susanna) apró festékmintáit analizálták. A minták nagysága 0,1 mm-nél kisebb volt, ezért volt szükség a kicsi és intenzív szinkrotronsugárzásra, amelyet az ESRF biztosított.

Az ESRF berendezéseivel meghatározták az impastóban és a szomszédos festékrétegekben található kristályos részecskék mennyiségét, modellezték a pigmentkristályok morfológiáját és méretét, és kristályos fáziseloszlási térképeket kaptak.

Az elemzés kimutatta, hogy Rembrandt a festék anyagát szándékosan módosította.

A kutatók szerint a művész ólom-oxidot kevert az olajba azzal a céllal, hogy a festék pasztaszerű legyen.

A felfedezés segíthet Rembrandt műveinek hosszú távú megőrzésében és restaurálásában is. A kutatók ugyanakkor elmondták: lehetséges, hogy Rembrandt más recepteket is használt a festékkeveréshez, ezért tovább tanulmányozzák a mester más műveit és más 17. századi németalföldi művészek, köztük Vermeer és Hals munkáit.

Borítókép: Rembrandt: Önarckép két körrel.

Fotó: AFP / Ann Ronan Picture Library / Photo12