Hova konvergál a parlagfű?

Az ember készül, mint jóféle szamuráj, gyúr szagló- és szemidegre, iszik sárkányvért, bivalytejet, viszkis joghurtot, és reménykedik, hogy idén nem lesz parlagfűszezon. Minden híradás valóságos győzelmi jelentés, műholdas fotók, táblázatok bizonyítják, hogy az augusztusi pollenek nem játszanak, mehetnek Grönlandra, a magyar hatóságok súlyos megelőző csapást mértek gazra, gyöpre. Az ember nyugodt sóhajjal összecsukja a Tungsram mintájú fénykardot, csökkenti a gyanús küllemű és állagú diétás italok fogyasztását. Ekkor azonban, egy szép napos reggelen arra ébred, hogy szemébe, orrába, torkába gonosz kis manók költöztek, a külvilág észlelési minősége nagyjából olyan, mint egy 1912-es dokumentumfilmé: ami nem folt és homály, az kellemesen folyik. Az ember helyes kis Welcome parlagfűjj (manapság szokás mixelni a ly-t és j-t) táblákat készít, és erősen gondolkodik azon, hogy miért is csodálkozik? Az ország körülbelül ugyanannyi ideje küzd intézményesen a gyomnövényzettel, mint az államháztartási hiánnyal. A megoldási hatékonyság is ugyanannyi: két pártra feslett nagyjaink a másikat vélik a gondok forrásának, és azon dilemmáznak, hogy a vörös zoknisok vagy a narancsos csókák hívták be a parlagfüvet. Az országlakosság allergiás része ezalatt belegebed a szénanáthának nevezett képződménybe, ami voltaképpen nincs is, mert ugyebár felnégyeltük, várfokára szögeztük. Tanulság megint csak annyi, hogy vezetőinknek ez sem megy. Pedig látszólag relatív egyszerű: gyom ki, kukorica marad, se konvergencia, se büdzsé nincs benne...