2006. szeptember 18., hétfő

Hétfőn este féltettem Baló Györgyöt; féltettem Juhász Ferencet és Navracsics Tibort; féltettem Török Gábort az Este című műsor után. És féltettem az MTV-ben lévő valamennyi kollégát; riportert, világosítót, rendészt, büfést, takarítót. Mindenkit, akiknek - ha időlegesen is -, de elvették a szabadsághoz való jogukat. S voltak percek, órák is, amikor nem tudták, hogyan, s miként jutnak haza. Amikor az övéik otthon nem tudták, hogy a szeretteik mikor, miként érkeznek meg.

Sokszor, sok mindentől, sok mindenkitől féltem már. De berezelve még sohasem voltam annyira, mint 1989 decemberének végén, egy ködös reggelen, Arad felé haladva, vöröskeresztes segédanyagokkal a csomagtartóban. Vezettem a megrakott, ósdi Opelt, mellettem fotós kollégám. Miközben lövések dördültek innen-onnan. Csak néhány. Amúgy konvojban haladtunk; nyolc-tíz, magyar rendszámú autó.

Néhány évvel később Szlovéniában éreztem így, amikor a függetlenségi háború kezdete előtt szinte percekkel még egy vasi küldöttséggel - élén az akkori, néhai vasi elnökkel, dr. Pusztai Gyulával - át tudtunk még slisszolni a határon. Már hallottuk az érkező helikopterek zúgását...

Még jobban megijedtem és aggódtam 2002. szeptember 11-én, szerdán. Már az első becsa-pódást követően haza- telefonáltam; tudakolva, hogy van az akkor még két és fél éves kisfiunk. Délután lévén éppen békésen aludt.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

Sokszor, sok mindentől, sok mindenkitől féltem már. De berezelve még sohasem voltam annyira, mint 1989 decemberének végén, egy ködös reggelen, Arad felé haladva, vöröskeresztes segédanyagokkal a csomagtartóban. Vezettem a megrakott, ósdi Opelt, mellettem fotós kollégám. Miközben lövések dördültek innen-onnan. Csak néhány. Amúgy konvojban haladtunk; nyolc-tíz, magyar rendszámú autó.

Néhány évvel később Szlovéniában éreztem így, amikor a függetlenségi háború kezdete előtt szinte percekkel még egy vasi küldöttséggel - élén az akkori, néhai vasi elnökkel, dr. Pusztai Gyulával - át tudtunk még slisszolni a határon. Már hallottuk az érkező helikopterek zúgását...

Még jobban megijedtem és aggódtam 2002. szeptember 11-én, szerdán. Már az első becsa-pódást követően haza- telefonáltam; tudakolva, hogy van az akkor még két és fél éves kisfiunk. Délután lévén éppen békésen aludt.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

Sokszor, sok mindentől, sok mindenkitől féltem már. De berezelve még sohasem voltam annyira, mint 1989 decemberének végén, egy ködös reggelen, Arad felé haladva, vöröskeresztes segédanyagokkal a csomagtartóban. Vezettem a megrakott, ósdi Opelt, mellettem fotós kollégám. Miközben lövések dördültek innen-onnan. Csak néhány. Amúgy konvojban haladtunk; nyolc-tíz, magyar rendszámú autó.

Néhány évvel később Szlovéniában éreztem így, amikor a függetlenségi háború kezdete előtt szinte percekkel még egy vasi küldöttséggel - élén az akkori, néhai vasi elnökkel, dr. Pusztai Gyulával - át tudtunk még slisszolni a határon. Már hallottuk az érkező helikopterek zúgását...

Még jobban megijedtem és aggódtam 2002. szeptember 11-én, szerdán. Már az első becsa-pódást követően haza- telefonáltam; tudakolva, hogy van az akkor még két és fél éves kisfiunk. Délután lévén éppen békésen aludt.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

Néhány évvel később Szlovéniában éreztem így, amikor a függetlenségi háború kezdete előtt szinte percekkel még egy vasi küldöttséggel - élén az akkori, néhai vasi elnökkel, dr. Pusztai Gyulával - át tudtunk még slisszolni a határon. Már hallottuk az érkező helikopterek zúgását...

Még jobban megijedtem és aggódtam 2002. szeptember 11-én, szerdán. Már az első becsa-pódást követően haza- telefonáltam; tudakolva, hogy van az akkor még két és fél éves kisfiunk. Délután lévén éppen békésen aludt.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

Néhány évvel később Szlovéniában éreztem így, amikor a függetlenségi háború kezdete előtt szinte percekkel még egy vasi küldöttséggel - élén az akkori, néhai vasi elnökkel, dr. Pusztai Gyulával - át tudtunk még slisszolni a határon. Már hallottuk az érkező helikopterek zúgását...

Még jobban megijedtem és aggódtam 2002. szeptember 11-én, szerdán. Már az első becsa-pódást követően haza- telefonáltam; tudakolva, hogy van az akkor még két és fél éves kisfiunk. Délután lévén éppen békésen aludt.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

Még jobban megijedtem és aggódtam 2002. szeptember 11-én, szerdán. Már az első becsa-pódást követően haza- telefonáltam; tudakolva, hogy van az akkor még két és fél éves kisfiunk. Délután lévén éppen békésen aludt.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

Még jobban megijedtem és aggódtam 2002. szeptember 11-én, szerdán. Már az első becsa-pódást követően haza- telefonáltam; tudakolva, hogy van az akkor még két és fél éves kisfiunk. Délután lévén éppen békésen aludt.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

És remegtem kicsit érte is 2006. szeptember 18-ának éjszakáján.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.

Nem szeretném ezt a rettegést soha többé megérni.