Ül Zazie a metrón, és bámul

Az ám, hazám, micsoda fess dolgok mennek mostanság a közbeszélyben. Béla, hol a lé ma, kérdez valaki a parlamentben, ahol éppen készülnek meghozni egy olyan törvényt, amely szerint a (tűrés)határon mindent szabad. Égetőmű, bánya, szemétlerakó. Szabad világ, szabad határ, erről álmodott Szabad György? "Béla " rekontráz, minden rendben nála, neki nincs Cipruson cége, meg amúgy is eladta a Hummert, és ha így megy tovább, a mi autónkkal jár. Aztán itt van Árpád a sávban, előadja sok ideges ember, teleszkóppal. Örökös, megunhatatlan, a rendszerváltás környékét idéző gumicsont máris a vizitdíj, amely, tartsunk ki eme saját kútfejű merítésnél, népnevelési célzatú. Ráadásként kaptuk a térd alatti problémacsomagot. Avagy hova célozzunk, testvérek. Igen, a gumilövedékekről van szó. Ezek mennek ünneptájt, meg majd azután is, kitöltve a látható felszínt. És közben az a bizonyos Zazie csak ül és néz a metrón. Ez is kezd beszivárogni, a 4-es metró. Merthogy úgy épül, ahogy az életszínvonal emelkedik.

És mik nem töltik ki a közbeszédet? Mondjuk, hogy hazánk az euró bevezetésének öt alapfeltétele közül négyben az utolsó. Meg hogy 2 millió magyar él a létminimum alatt, 3 millió a létminimumon, és újabb 2 millió valamivel a létminimum felett. Ez 7 millió, a lakosság száma alig 10 millió. Lehetne tűnődni. Fájóbb, hogy a magyarországi gyerekek 37 százaléka található olyan családban, ahol mindkét kereső munkanélküli. A magyar gyerekek több mint 30 százaléka éhezik, illetve nem kap melegételt. Ahogy mondani szokás: miről is beszélünk?