A patrónusok és a klienseik

Van némi báj abban, hogy amit 1945-ben írtak a magyar társadalomról, ha némi frissítéssel is, igaz mai viszonyainkra. Akkoriban úgy látták a nagy koponyák, az ország egyik legnagyobb baja, hogy valamikor beleragadt a feudalizmusba, és vonszolta magával annak különböző jegyeit. Leginkább a patrónus (nagyemberek) és klienseik (potentátok) rendszerét, ami annyit jelentett, hogy a megszerzett hatalmat igyekeztek mindenféle módon (többek között a haveri körrel) bebetonozni. A középkorhoz képest annyi a különbség, hogy ott még egymás (vagy ha hülye volt, akkor a király) birtokát próbálták lenyúlni, mára az egész a közpénzek köré épül helyben és országosan. Teljesen mindegy, melyik párt kerül hatalomra, városban, megyében vagy a parlamentben, abban a pillanatban vad pénz- és pozícióosztásba kezd. Ennek egy része fizetség (mert tetszettek bennünket támogatni), másik hányada szociális juttatás (vannak elvtársak és urak, akik már szolgálatot tettek), a többi pedig a klientúra építését szolgálja. Ugyanis kellenek a helyzetbe hozott saját emberek, attól terjed, kúszik, sző át mindent a hatalom. Így sikerül átpolitizálni minden szakmai kérdést, így nem lesz városi, megyei, országos minimum, így tökmindegy, hogy mit szeretnének az emberek. Ha ehhez még hozzájön, hogy két párt műveli ezt, tehát minden duplikálódik, vagyis nem elég a szimpla sötétség, adagolnak hozzá még egy kis tébolyt is. Nekem ez speciel sok, a középkor helyett jobban szeretnék egy kis javított kapitalizmust, patrónusok helyett vezetőket, pártgenyák helyett pedig a közt szolgálókat.