2019.04.02. 17:44
Hív a vasút, vár a MÁV!
Akit a mozdony füstje megcsapott, az nem tud szabadulni tőle – szokták mondani azokra a hasonló emberkékre, mint amilyen én vagyok. Egy biztos: engem nem csapott meg, hanem lesből úgy arcon vágott, hogy azóta is szédülök tőle.
A celldömölki Bivaly megszelídítése. A képen a cikk szerzője, Szabó Zsolt Fotó: Szabó Leila
Még óvodás koromban kezdődött a vasútmániám. Az Indóház magazin hasábjait olvastam volna, de mivel nem tudtam olvasni, a kiadvány képeit nézegettem kikerekedett szemekkel. Mint sok más kortársam, én is szerettem a Thomas a gőzmozdony című mesesorozatot, melynek gyűjthető mozdonyai közül sok meg is volt nekem. Végül eff éle kvalitásom alábbhagyott röpke nyolc évig. De amikor elkezdtem a gimnáziumot, gyakran kellett a „Volán-társaságot pénzügyileg hátráltatva” a vasutat választanom. Ekkor, vasúti utazásaim során csillant fel újra a szemem, és már nemcsak a képeket, hanem komolyabb szakirodalmat is elkezdtem olvasni a témáról.
Máig emlékszem az első, magamban megfogalmazódott kérdésemre: miképp működik az a „kék mozdony”, miért kék, és hol gyártották? A választ akár a baráti társaságomtól is megkaphatjuk, akik már számtalanszor hallották eme mondatot: „A V43- as szilícium-egyenirányítós mozdony 1963-tól 1982-ig készült a Ganz-MÁVAG üzemében. A 80 tonnás gépezet a legnagyobb példányszámú villanymozdony a MÁV-fl ottájában.” Ez szakította át tudásvágyam gátját, és azóta tömérdek Wikipédia-szócikket és vasúti szakirodalmat tudhatok magam mögött, sőt több esetben a fejemben is. Ezt a körülöttem lévők is megtapasztalják, amikor hirtelen eltűnök mellőlük, mert meglátok egy számomra különleges mozdonyt vagy vasúti kocsit, amit meg kell örökítenem, vagy közelebbről szemügyre kell vennem. Persze megértőek és velem tartanak, nézik, hogy „ebben most mi az érdekes”, de amikor elmondom nekik az információt vagy a történetet az adott járműről, már ők is kikerekedett szemekkel szemlélik például a híres 424-es (Bivaly) gőzmozdonyt és annak szerkocsiját, vagy a 275-öst (Nyalóka), amelyek a celldömölki állomáson vannak kiállítva.
E hobbimmal nem vagyok egyedül, több barátságot is kötöttem a közös vonás, illetve a „közös pálya” jóvoltából. A Séta táborban is megismerkedhettem egy székesfehérvári sorstársammal, akivel beszélgetésem során a NOHAB-os telefontokjától elindulva eljutottunk az Istvántelki Főműhelyben tett látogatásáig.
A vasút számomra egy életérzés, a sebesség, a kattogás, a gépek zöreje, a forgalmista sípolása, a jegyvizsgáló köszönése, a resti étkezdéje és a vasút állomás éjjeli sárgásan izzó fényei. Olyan dolgok ezek, amiket mindenki tapasztal, de nem mindenki értékel. Egy nagypapa mesélte, hogy azokkal a személykocsikkal utazott gyerekkorában, amelyekkel manapság is, de már az unokájával. Élvezettel meséli neki régi derűs történeteit a bambi miatti bliccelésről, a balatoni nyaralásokhoz szorosan kapcsolódó zötykölődésről. Pozitívan fogja fel az állapotokat, és örömmel várja a fejlődést.
Rövid ömlengésemet egy rám jellemző idézettel zárom: „Mikor elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad…”
Szabó Zsolt
Berzsenyi-gimnázium
