Olvasónktól: A plébános és a hitélet

Jómagam nem vagyok templomba járó, pedig hiszek Istenben. Nem neveltek ugyan vallásosan, egy belső hang mégis elvezetett hozzá, és azóta jóban vagyunk, fogalmazhatnám úgy is, hogy zavartalan hitéleti tevékenységet folytatok, de közvetlen kapcsolatban Vele, nem veszek igénybe közvetítőt. Pedig megpróbáltam. Amikor férjhez mentem egy hívő katolikus férfihoz, igyekeztem alkalmazkodni a szokásaihoz, amelyek között volt a nagyobb ünnepeken való templomba járás. De nem sikerült odaszoknom. Amikor egyszer egy húsvéti misén valahogy belekeveredett a prédikációba a sárga veszedelem, azaz a hazánkban élő kínaiak, elhatároztam, hogy feladom jó szándékú próbálkozásomat, nem megyek többé templomba. Aztán a nagymamám halálakor mégis beültem. Ám amikor a pap a gyászmise végén, a közelgő választásokra célozva, a hívőket igyekezett az egyik párt szavazóivá prédikálni, már biztosan tudtam, többé tényleg nem jövök. Ezt azóta betartottam, és amikor azt olvastam az interneten, hogy napjainkban valahol, egy fővárostól távoli kis faluban a helyi pap nem keresztelte meg a kisgyereket, mert a szülei tartoztak a templomnak, igazolva láttam a döntésemet. Úgyhogy meg is illetődtem, amikor két hónapja mégis kapcsolatba kerültem egy plébánossal.

Úgy történt, hogy Sárvárra hívtak, író-olvasó találkozóra. A látszólag egyházi témájú könyvem volt hozzá az apropó: a spanyolországi El Caminón jártam, és az ott átélteket írtam meg, két kötetben. Este hatra tűzték ki a találkozó időpontját, de előtte pár nappal érkezett egy telefonhívás. A szervező egy kérést tolmácsolt, amely szerint a plébános úr és néhány híve is szeretne eljönni, de a mise hatig tart, kezdhetnénk-e fél hétkor? Hát hogyne, válaszoltam, de bevallom, kissé befeszültem a hírtől. Mert bár Szent Jakab útja eredetileg keresztény zarándok út, ma már sokan gyalogolnak rajta olyanok is, akik nem vallási okból indulnak útnak, hanem saját magukat keresik, válaszokat remélnek az addig megválaszolatlan kérdéseire. Én is közülük voltam egy. Féltem, hogy csalódást okozok majd a papnak és a híveknek. Ráadásul a könyvemben feketén-fehéren leírtam az egyházzal kapcsolatos averziómat, hogy fogok én most úgy beszélni, hogy ne is kelljen kozmetikázni a mondanivalómat, de ne is bántsak meg senkit?

Idős plébánosra számítottam, de egy fiatal férfi jött, Wimmer Roland, a hívek gyűrűjében. Hogy pap, csak a fekete ing mögül kikandikáló fehér gallér jelezte. Elnézést kért, hogy várni kellett rá, és beült középre a széksorban, éppen szembe velem. A tapasztalataim szerint az ilyen találkozókon kevesen kérdeznek, inkább csak hallgatni szeretik az előadót. Ez alkalommal azonban másképp lett. Mert a fiatal pap nyakon csípett. Tudni akarta, mi bajom az egyházzal. Nem felelősségre vont, nem elszámoltatott, hanem meg akart érteni. Ezért aztán kérdezgetett, ott, mindenki előtt, én pedig válaszoltam. Vitázott, érvelt, nevetett és éreztem, érti, amit mondok. Végül meghívott nyárra egy Mária-zarándoklatra, és megígérte, hogy elolvassa a könyveimet.

Amit ígért, valószínűleg betartotta. Ezt abból gondolom, hogy egy hét múlva újra felhívtak Sárvárról. A találkozó szervezője el akarta mondani, hogy a könyvbemutatót követő vasárnap rólam prédikált a pap a sárvári templomban. Példaképül állította a hívek elé a kitartásomat, az akaraterőmet és a hitemet. Engem, akiről tudta, hogy kerülöm a templomokat, és nem vagyok nagy véleménnyel az egyház tevékenységéről, hogy nem Szent Jakabot kerestem az úton, hanem saját magamat, hogy olykor talán el is túlzom az egyház tévedéseit, feltartott a hívei elé, hogy íme. Nem az egyház image-ét akarta mindenek előtt fényezni, hanem a híveinek lelki támogatást, erőt adni, hogy lássák, mások is kerülnek bajba, másoknak sem könnyű, néha kátyúba kerül az életünk, de lám, akkor sincs vége a világnak.

És akkor eszembe jutott a törvényi indoklás, a zavartalan hitéleti tevékenységről. Kedvet kaptam templomba menni. Olyanba, ahol ilyen papok prédikálnak. Én mondom, ha sárvári lennék, elkezdenék misére járni. Egy idő után befizetném az egyházadót, és az egy százalékomat is odaadnám. Nem ragaszkodnék fényes templomhoz, díszletekhez, elég lenne, hogy ne fázzunk. Templomba járnék és hitéleti tevékenységet folytatnék, zavartalanul.

Sándor Anikó