Nagy Imre-szobor

2019.01.07. 14:11

Szakály Sándor: nem azok a bűnösök, akik a rombolás kárait helyrehozzák

Szakály Sándor szerint az 1956-os forradalmat nem Nagy Imre vezette, ő csak sodródott az eseményekkel. Javára írandó viszont, hogy amikor választania kellett az eszme és a nemzet között, utóbbi mellett döntött.

Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója úgy látja: érthetetlen, miért azok lennének a „bűnösök”, akik a leromboltat visszaállítják, s miért azok a „hősök”, akik romboltak. Az ismert történészt – aki egyben a Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottságnak is tagja – a Vértanúk terének története, illetve Nagy Imre szobrának áthelyezése kapcsán szólaltatta meg interjúban a Magyar Hírlap.

A szobor körüli baloldali felháborodást értékelve Szakály Sándor szükségesnek tartja megjegyezni, hogy

Nagy Imre nem keveset tett azért, hogy a Rákosi-rendszer létrejöjjön és működjön, de amikor az utolsó pillanatban választania kellett az eszme és a nemzet között, az utóbbi mellett döntött. Ezzel bekerült azon személyiségek közé, akikre oda kell figyelni.

Amúgy az ötvenhatos forradalmat nem ő vezette, sokkal inkább sodródott az eseményekkel. Korábban azonban volt belügy- és begyűjtési miniszter is, illetve az Országgyűlés elnöke. Részt vett a diktatúra fenntartásában. Nem szabad eltekinteni attól sem, miként lett 1953-ban, Sztálin halálát követően kormányfőként az enyhülési folyamat hazai letéteményese, mennyiben volt ez az ő érdeme. Ez utóbbi szerepe miatt került egyébként szóba 1956 őszén, de – úgymond – az utca mindig előtte járt – sorolta a Nagy Imre-életrajz elgondolkodtató tényeit a történész, aki arra is választ tud adni, szerinte miért kellett elvinni eredeti helyéről a szobrát.

Ott, ahol több mint két évtizedig Nagy Imre szobra volt, eredetileg azoknak az emlékműve állt, akiket Nagy Imre eszme- és elvtársai gyilkoltak meg a Magyarországi Tanácsköztársaság százharminchárom napja alatt

– hívja fel a figyelmet a VERITAS főigazgatója.

Hozzátéve: majd Nagy Imre eszme- és elvtársai azt az emlékművet lerombolták, hogy később annak a Nagy Imrének a mementóját tegyék a helyére, akit saját eszme- és elvtársai végeztek ki. Ezek mindenesetre nagyon furcsa, sajátosan perverz összefüggések – állapítja meg, de úgy véli: mindezek ellenére Nagy Imrének lehet emlékműve kiemelt budapesti helyszínen, s ezért egyetért azzal a döntéssel, hogy a Jászai Mari téren állítsák fel az elszállított alkotást.

Szakály fontosnak tartja azonban azt is, hogy visszaidézze, mi is annak a mementónak a lényege, amit most újraalkotnak a Vértanúk terén. A múltidézést pedig azzal kezdi, hogy tisztázni kívánja:

nem a jelenlegi kormány kezdett „szobordöntögetésbe”, szoboreltávolításba, az éppen 1945 után volt gyakorlat. A kivégzettek és meggyilkoltak emlékére emelt, most visszakerülő alkotás mellett akkoriban eltűnt Tisza és Andrássy szobra, más lett Kossuthé.

Nem esztétikai kérdésről van tehát szó. Így jogos az a kormányzati koncepció, hogy nagyjából állítsuk vissza az Országház előtti terület eredeti, Magyarország szuverenitásának elveszítése előtti állapotát. Ebbe a sorba illeszkedik a mostani változás. A csekély társadalmi támogatottsággal bíró kommunisták – akik viszont minden értelemben maguk mögött tudhatták a megszálló szovjet csapatok és hatóságok támogatását – a második világháborút követően, az Internacionálé jegyében végképp el akarták törölni a múltat, illetve eltüntetni mindent, ami arra emlékeztet. Így az említett szobrokat is. Ugyanezzel próbálkoztak egyébként 1919-ben, a kommün idején is. Most szó sincs ilyesmiről – hangsúlyozza a történész, jelezve:

attól, hogy Nagy Imre szobra pár utcával odébb kerül, nem sérül a tisztessége vagy a tisztelete.

Szakály Sándor arra is emlékeztet, micsoda cirkuszt csaptak egyesek József Attila szobra kapcsán, pedig kifejezetten jobb helyre került, mint ahol volt. Egyesek politikai vitát akarnak mindebből kavarni – emeli ki történtekről szólva, s egyben az ellen a vád ellen is tiltakozva, hogy a Horthy-korszakot akarja visszaépíteni a kormány.

Magyarország 1918. november 16-ától 1944. március 19-éig alapvetően szuverén állam volt. Ennek az időszaknak voltak értékei is, amiket nem kell kidobni. Nem csak az számíthat értéknek, amit 1945 után annak mondtak

– mondja Szakály, aki szerint érdemes összevetni a harmincas évek végi magyar társadalmat a szomszédos vagy egyes európai országok állapotával, fejlettségével. Egy kifosztott és megcsonkított állam húsz év alatt lényegében felzárkózott az európai középmezőnyhöz, ami bizony komoly teljesítmény.

A történész az interjúban azt is hangsúlyozni kívánja, hogy

nem szabad a több évtizeddel későbbi tudásunkból fakadó elvárásokat megfogalmazni az akkori döntéshozókkal szemben. Továbbá látni kell azt is, hogy az említett korszakban sok minden az 1919-es Tanácsköztársaságra adott természetes reakciókból következett

– teszi hozzá, s itt a numerus clausos körüli félreértésekre is kitér.

Mint kifejti, az 1920-as törvény abban az értelemben korlátozta a felsőoktatásba bekerülők számát, hogy az megfeleljen minden magyarországi nemzetiség és népfaj lakossági arányának. Csakhogy a jogszabály nem is vonatkozott valamennyi egyetemre és karra, a szövegben konkrétan nem is szereplő zsidóságba pedig csak az izraelita hitűek, vagyis azok tartoztak bele, akik nem keresztelkedtek ki. Ezt lehet sérelmezni, ám attól ez még nem jogfosztás, hanem – meglátása szerint – jogkorlátozás, és semmiképp nem helyes zsidótörvénynek nevezni.

Ezért is elfogadhatatlan számára az az olvasat, hogy ez a lépés egyenesen a holokauszt előszobája volt – vonja le a következtetést.

Ezen a ponton utal arra is, hogy Botos János történész, a magyarországi zsidóság huszadik századi történetének kiváló ismerője, a VERITAS Történetkutató Intézet kiadásában megjelent könyvében végigvette a hazai zsidóság vagyonvesztését 1938 és 1949 között.

A két világháború közötti korszakban például úgy vett el a magyar állam zsidó tulajdonban lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokat és tartozékaikat, hogy az átengedett ingatlanokért harmincéves futamidejű, három és fél százalékos, utólagos kamatozású, zárolt pengőkötvényekkel kívánt fizetni.

Magyarország német megszállása után a helyzet teljesen megváltozott. Az 1945 utáni eljárások esetében előttem nem ismeretes, hogy az elvett és részben szétosztott földbirtokokért kártalanítást kapott volna annak tulajdonosa, lett légyen az úri földbirtokos, jómódú paraszti birtokos vagy koncentrációs táborból hazatérő, birtokkal rendelkező zsidó.

A numerus clausus esetében egyébként lehetett egy olyan hátsó szándék a jogalkotó részről, hogy az elcsatolt területekről érkező, sok tízezer középosztálybeli menekült gyermekei­nek is továbbtanulási lehetőséget biztosítson – mutat rá egy további összefüggésre is Szakály Sándor.

Nagy Imre szobrának sorsára visszatérve a főigazgató szerint észre kell vennünk, hogy

Nagy Imre szobrát most nem olvasztják be, nem a kommunista módszert alkalmazza az Országgyűlés. Amellyel, mondván hogy antiszemita, Prohászka Ottokár szobrát is ledöntötték annak idején.

A párhuzamot kibontva azt is jelzi, a maga részéről ő azt is támogatná, ha püspök szobra is visszakerülhetne a valaha volt helyére, a Károlyi-kertbe.

Az antiszemitizmus vádjának természetét taglalva Szakály Sándor megjegyzi:

„érdemes lenne egyébként végre tisztázni, mit is értünk antiszemitizmus alatt. Az például annak számít, ha azt mondom, hogy az államvédelmi hatóság vezetőinek többsége zsidó származású volt? Vagy ha rögzítem, hogy a Rákosi-rendszer meghatározó politikai vezetői ugyancsak zsidók voltak? Nem hiszem.”

Szakály Sándor ezért azt sem tudja elfogadni, hogy a két világháború közötti rendszerre azt mondják, az antiszemitizmusra épült. Ez túlzás és tévedés. Ahogy az is, hogy azzal próbálják indokolni a jelenlegi kormány vélelmezett antidemokratizmusát, hogy egy antidemokratikus korszakot tekint példaképének. Emögött ugyancsak politikai érdekek állnak.

Nagy Imre megítélésének bonyodalmasságáról szólva kifejti: 1956-ban más utat választott a társadalom, mint amit a diktatúra akart, és ebben társutasra lelt a Minisztertanács elnökében. A nyugati világ ezért őt, Nagy Imrét tekinti a forradalom vezetőjének – ahogyan számosan honfitársaink közül is –, pedig az ő alakját korántsem lehet ilyen egyszerűen megítélni.

Szakály Sándor itt hangot ad az értetlenségének is, mondván:

nem érti, miért azok a „bűnösök”, akik a leromboltat visszaállítják, s miért azok a „hősök”, akik romboltak.

A lerombolt emlékművek visszaállításáról, s ezzel együtt a Kossuth Lajos tér további esetleges átalakításáról szólva elmondja, hogy megjelent egy kormányrendelet, amely szerint az Alkotmány utca elején lenne egy emlékmű, a trianoni békediktátumhoz kapcsolódóan. Erről nyilvánvalóan a Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottságnak is tárgyalnia kell majd – teszi hozzá, nem hallgatva el azt a személyes meggyőződését sem, hogy

ha rajta múlna, visszaállítaná az elveszett országrészekre emlékező alkotásokat, illetve az országzászlót a Szabadság térre. Abban ugyanis, hogy az első világháborút követő békediktátum igaz­ságtalan volt, teljes volt a nemzeti konszenzus az említett korszakban

– mondja ki Szakály Sándor a Magyar Hírlapnak adott interjújában.

Borítókép:

Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója a Magyarország vármegyéi és városai monográfia-sorozat (1896-1914) reprint kiadásának bemutatóján a Pesti Vigadóban 2018. november 27-én.

MTI/Szigetváry Zsolt

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában