A tegnap is lehet történelem

A rejtélyes cím sokaknak felkeltette az érdeklődését, hamar megteltek az üres székek. Pók Attilának – aki a rendezvénysorozatban másodszor tartott előadást – már régóta kutatási témája a történettudomány története. Elmondta: a múlt végtelen. Az, hogy ebből hogy válik történelem, annak több útja is van. A múlt lehet minden. Akár a tegnap vagy egy egy perccel ezelőtt történt esemény – fogalmazott a szakember. Történészek és nem történészek pedig elbeszéléseket készítenek, a múlt eseményei, a múltból származó források alapján. Így alakulhat aztán át a múlt, így készül a történelem.

Sokan azt hiszik, hogy ez csak a történészek privilégiuma. Erről szó sincs. Először is mindannyiunknak van egyéni emlékezete, mindenkinek van egy saját története a saját életéről, a saját családjáról, közvetlen környezetéről. A saját családtörténet is lehet történelem. Bár ez nem olyan egyszerű, hiszen a múltnak csak bizonyos kiválogatott elemei „alakulhatnak át”, hiszen a múlt egészét nem tudjuk sem felölelni, sem megismerni. Megpróbáljuk a számunkra fontos elemeket kiemelni belőle. Másrészt a politikusoknak is vannak ilyen elbeszélései, a politika nehezen élhetne meg a múltra való hivatkozás nélkül. Egy-egy párt például ezzel tudja elhelyezni magát. A politikai programok is gyakran élnek történelmi utalásokkal – mondta Pók Attila.

De az oktatásban is különböznek a történetek. Ennek pedig az az oka, hogy mást kell mondani a múltról az óvodában, mint az egyetemen. Ezeket a különböző utakat, a múlt és a jelen közötti hidakat mutatta be előadásában a történész. Megtudhattuk: több tényező is befolyásolja azt, hogyan alakulnak ki a fent említett elbeszélések.

Amióta gondolkodó emberek vannak, időszámításunk előtt tízezertől már beszélhetünk történelemről. Hiszen ott már volt valamilyen emlékezet. Ahhoz, hogy elmondjuk egymásnak például, hogy a mamutot milyen irányba kell keresni, ahhoz már kell emlékezet – példálózott a történész. Ezt mutatják meg a barlangrajzok is. A szó tudományos értelmében viszont másként közelítik meg ezt a fogalmat. A történettudomány – ami már nem csak fennmaradt írások tömege és történelmi emlékezet – körülbelül a 19. század harmincas éveihez vezethető vissza.

És hogy miért fontos ez? Mert nem mindegy, hogy egy elbeszélést hogyan értékelünk. Sokáig szinte teljesen hiányzott a forráskritika. Leopold von Ranke német történész volt az, aki először vezette be ezt tudatosan. Ő arról volt meggyőződve, hogy a történelmet nem az emberek egymás közti viszonyai, hanem a nemzetek és az államok kapcsolatai irányítják. Ő úgy gondolta, hogy ezért a legfontosabb források a különböző diplomáciai dokumentumok. Szerinte a történelmet az államok közötti szerződésekből, követjelentésekből lehet legpontosabban rekonstruálni. Aztán jöttek más történészek – mesélte Pók Attila – akik úgy gondolták, hogy a gazdasági, társadalmi vagy éppen a kulturális viszonyok legalább olyan fontos elemei a történelemnek. Történetírás tehát már volt a görögöknél, a rómaiaknál. Ezt viszont nem szabad összekeverni a modern történettudománnyal. A kettő közötti legfontosabb különbség pedig egyszerűen ez a kritikai szűrő.

„A történelmet a győztesek írják” – hallhattuk sokszor a mondást. Pedig néha a vesztesek által írott történelem sokkal érdekesebb – mondta Pók Attila. Erre világít rá például Schivelbush Vereség kultúrája című könyve. Ez három példát mutat be: A dél esetét az amerikai polgárháborúban, a porosz–francia háborút és a németek vereségét az első világháború után. Ezek szerinte olyan vereségek voltak, amiből a nemzetek nagyon sokat tanultak. Hosszabb távon a győztesek gyakran rossz irányba indulhatnak el, ha nem tanulnak ezekből a példákból. A győzelem is felfalhatja a győzteseket – mondta a történész. Ha nem találják meg azokat a korlátokat, amelyek a helyzet teljes kihasználásához szükségesek. Ehhez jó ismerni a történelmet.

Történelem pedig akár már a tegnap is lehet. Nem az eltelt idő számít, hanem az, hogy milyen források alapján tudjuk ezt rekonstruálni. Meg lehet írni például egy hotel történetét a múlt hétről. Ekkor szükség van az írásbeli forrásokra, például a könyvelésre, a vendéglistára, beszélni kell az ott dolgozókkal és az igazgatóval is. Hiteles források alapján tehát akár történelmi távlat nélkül is írhatunk történelmet.

Összefoglalva tehát: a múlt és a történelem között több meghatározó ösvény is van. Pók Attila szerint a két legfontosabb a történelemtudomány és a politika. Azt mondta, addig nincs semmi baj, míg a történész történész, a politikus pedig politikus marad. A probléma abból adódik, ha felcserélődnek a szerepek. A politikus nem lehet meggyőződve arról, hogy az ő igazsága az egyetlen helyes, míg a történésznek folyamatosan emlékeztetnie kell magát: a történelem nemcsak tanulmányokból és lábjegyzetekből áll, hanem érzésekből, gondolatokból, mentalitásokból. Ezt pedig néha egy művész vagy egy politikus sokkal jobban megérzi.

Végül mind a múlt hatalmával nézünk szembe, de nem felejthetjük el a forráskritikát.