Púder Nélkül

2010.11.23. 06:27

Kovács Áron harcol a cukorbetegség ellen

Extrém sportokat űz, műsort vezet, musicalben játszik, rockegyüttese van. Kovács Áron igyekszik minden téren feszegetni a határait. Cukorbetegként különösen fontosnak tartja, hogy megmutassa a világnak, bármire képes, nem kell sajnálni.

Szabados Judit


– Egészen exhibicionista módon élsz. Kevesen gondolnák, hogy diabéteszes vagy.
– Biztos, hogy a cukorbetegség sok mindent elindít az ember életében, valakinek a kétségbeesést, letargiát, valakinek csendes rezignációt, az én életemben egyfajta bizonyítási vágyat, küzdeni akarást. Az erőt, hogy bebizonyítsam, elsősorban magamnak, hogy ez nem egy olyan kór, amiben el kéne hogy temessük magunkat. Igenis, mutassuk meg, hogy bármit el lehet érni! Nem gondolom, hogy exhibicionista lennék, inkább azok közé tartozom, akik nem leplezik a dolgokat, nem a magamutogatás sarkall, csak azt gondolom, hogy ha valaki őszinte vagy egyszerűen csak nem hallgat, hanem kiéli a vágyait, máris exhibicionistának számít. Pedig csak arról van szó, hogy normális életet akarok élni.

– Befolyásolja a cukorbetegséged a mindennapjaid?
 – Persze, de minden befolyásolja. Az is, hogy nő vagy vagy férfi, alacsony vagy magas. A cukorbetegség sem befolyásolja jobban, mint az előzőek. Sok minden nem lehet az ember az alkati vagy a szellemi adottságainál fogva, de nem kell ettől megijedni. Attól, ha valaki cukros, semmiből nem esik ki jobban, mintha mondjuk alacsony lenne és modell akarna lenni vagy kosárlabdázó. Azt gondolom, az egész élet önismereti vetélkedő, tisztába kell kerülnünk a határainkkal, azokat pedig kötelező feszegetni. Fizikait, szellemit, lelkit, mindenben egy picit tovább kell menni. Az embernek a saját kis szobáját, amit megkapott a világban, minél nagyobbra kell rendezni.

– A bizonyítási vágyad a betegségeddel egyidős?
– Kilencéves voltam, amikor kiderült, akkor csak az életemet akartam visszakapni. Nem akartam kikerülni a margóra, ez egy önvédelmi rendszer, ami kompenzációval is párosul. Ha egy gyerek a tinédzserkora hajnalán kap egy ilyen bélyeget, elindul benne a bizonyítási vágy, hogy igenis, én vagyok a legvagányabb vagy én csajozom a legjobban. De azt gondolom, ez egy pozitív hajtóerő. Ami megerősített ebben, az egy kórházi élményem volt, amikor 13 évesen két felnőtt emberrel azon vitatkoztam, hogy mi az emberiség selejtje vagyunk vagy nem. Én akkor a sírással küszködve, ordítva próbáltam magyarázni nekik, hogy nem lehet igaz, hogy azt gondolják, ettől kevesebbek, mint mások. Annyira mélyen belém égett ez, hogy azóta is úgy érzem, kivont karddal kell mennem előre, és kaszabolni minden akadályt.

– Megijednél, ha a saját kisfiad kerülne szembe a betegséggel?
– Mint szülő, természetesen nem szeretném. Most érzem csak át, hogy a szüleim mit élhettek át akkor. Nekik sokkal rosszabb volt, mint nekem, s ezt csak most tudom elképzelni, hogy apa lettem. De most látva a szüleim arcát, a életem elég megnyugtató választ adott nekik, hogy jól neveltek e tekintetben. Az én kisfiam még csak hároméves, de akaratban és erőben már most felülmúlja a gyerekkori és lassan a mostani önmagam is. Olyan energikus és erős személyiség, hogy ha esetleg cukros lenne, nem félnék, nem gondolná, hogy vége a világnak. Nálam is keményebben dolgozna, önmagának és a környezetének is. Ez nem csak egy kirakatjáték, magunkban kell ezt helyretenni. Hiába mondana az egész környezetem egészségesnek, ha nem ezt érezném.

– Vannak nehéz pillanatok?
– Persze. A vesződség része idegesít. Az, hogy nem tudok nyugodtan aludni, mert fel kell kelnem éjjel vagy korán. De semmi nincs ingyen. Mindenki küzd valami problémával, én ezt kaptam, ezt kell hordoznom.

– Hogyan csöppentél bele a musicalszínészkedésbe?
 – Zenészként kezdtem, nekem a média csak közbejött. Könnyebb út volt. De van egy zenekarom, albumunk is jelenik meg nemsokára. A színház pedig régóta nagyon érdekelt.

– Még táncolni is megtanultál a darab kedvéért?
– Énekeltem, táncoltam, nagyon nehéz volt. Kihoztam magamból a maximumot, persze nem lettem színész, viszont sikerre vittünk egy darabot. Úgy érzem, nem volt szakadék a színészek és köztem. Csak apró rések.

– Szívesen mennél ezen az úton tovább?
– Igen, határozottan igen.

– Most mi köti le az energiád?
– Az albumon dolgozom, a cégemmel is vannak nagy terveim, nevelgetem a kisfiam, sportolok, be vagyok osztva rendesen. Most teljesen telített az életem.

– A jövő év?
– Kiderül, indul-e olyan tévéműsor, aminek tudok a házigazdája lenni, s kiderül az is, elfogadnak-e az emberek rockzenésznek. Nagyon bízom benne, hogy igen, mert az vagyok. Talán építkezni is fogok, mert most elég sok kompromisszummal lakunk. Készül egy új musical is, úgy tudom, lesz benne szerepem, de ez még nagyon meszsze van. Szeretném, ha a Robin Hoodot is sokszor játszanánk.

– Lesz új musical?
– Szigorúan titkos. Szomor Gyuri írja ezt is, már hallottam belőle dalokat, de még nem kért fel rá. 

 
A musical egy klassz világ. A Robin Hood életem legkeményebb munkája volt, tíztől este tízig fogcsikorgatva küzdöttem három hónapig. Ez persze a szervezetemnek nem tett jót, de azt gondolom, egy észszerű kockázatot mindenképpen vállalni kell. Izgalmas lenne, ha a musical rendszeressé válna az életemben – mondja Kovács Áron műsorvezető, rockzenész, aki a napokban a diabétesz világnap kapcsán mesélt élményeiről, feladatairól és a cukorbetegség ellen vívott harcáról.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!