Fiatal és elhivatott

Anett óriási örömmel és lelkesedéssel beszél a tanításról, a gyerekekről, az órákról. Csak telnek-telnek a jegyzetfüzetem oldalai, amikor rádöbbenek, hogy tulajdonképpen csak a cikk fő témája nem került még szóba: ő maga.

– Nem nagyon szeretek magamról beszélni – mondja. A testbeszéde is zárkózottabbá válik, maga alá húzza a lábait. – Márpedig most muszáj lesz – jelentem ki, és fölteszem a legközhelyesebb kérdést, amit egy táncostól kérdezni lehet: Mikor kezdtél balettozni? – Nyolcévesen, de nagyon nem volt hozzá érzékem. Nálam rugalmatlanabb gyereket nehezen lehetett volna elképzelni. Nagyon sokat dolgoztam, mire le tudtam menni spárgába vagy állásból hídba. Ez utóbbi gyakorlása közben rengetegszer fejre estem – mondja nevetve. A legtöbben persze fejvesztve menekülnének el az első fejreesés után, de Anettet nem riasztották el az kezdeti nehézségek. A szorgalmával sosem volt baj, mindig kitűnő bizonyítványt vitt haza.

– Ennek a maximalista hozzáállásnak előnye és hátránya egyaránt van. A párom nevelget engem, mellette kicsit lazább vagyok – mondja Anett. A párja most már vőlegény státuszban van, jövő nyáron esküsznek. A ruha még nincs meg (alapkérdés), de valami nőeiset szeretne. – Ha tehetem, egy sétához is kiöltözöm, de mivel általában föl-alá futkosom, inkább a kényelmes viseletet részesítem előnyben. Tanítani is csak így tudok, de a gyerekek nagyon aranyosak, sokszor mondják, hogy „Anett néni, jó a ruhád!”, pedig majdnem mindig ugyanúgy nézek ki. Rengeteg szeretetet kapok tőlük, és ezt igyekszem nekik visszaadni. Fontos az alaposság és a fokozatosság, de a lényeg, hogy vidáman teljesenek az órák, élvezzék, amit csinálnak. Igyekszem visszaterelni a témához, megkérdezem, hogy a táncon kívül mi érdekli. Megtudom, hogy inkább humán érdeklődésű, nagyon szeret olvasni.

– Most mit olvasol? – kérdezem. – Bújom a szakirodalmat, hiszen fontos, hogy a tánc ne menjen az egészség rovására válaszolja. Például ha egyes pozícióban túlságosan... várj, inkább megmutatom. Felugrik, és már mutatja is. Nem próbálom többször viszszaterelni önmagához, hiszen a legfontosabbat már úgyis tudom róla:imádja azt, amit csinál, és szívesebben beszél a tanítványairól, mint önmagáról. Azt hiszem, ilyen a jó tanár.