Táncosnőből divatmogul

Gabrielle Chanel 1883. augusztus 19-én született Saumurban. Gyermekkorában – édesanyja halála után az obazine-i apácazárdába került. Bánhattak akármilyen jól vele a Mária Szent Szíve Kongregáció nővérei, Gabrielle nehezen bírta. Szabadságra született.

Felnőve táncosnő lett Vichy városában. Ebben az időben ragadt rá (egy általa énekelt dal után) a Coco név is. Hollófekete hajával, fehér bőrével, vonzó alakjával férfiak tömkelegét babonázta meg.  Közéjük tartozott Étienne Balsan is, aki később nagy hatással volt életére.
 
Táncosnői pályafutása alatt is sokat varrt, s annak vége után a divatszakma lett az élete, a mozgatórugója. Tehetséges - s ami fontosabb - ambiciózus is volt, s életének egyetlen pillanatában sem tévesztette szem elől saját karrierjét.

Balsan kitartottja lett, akinek kastélyában a mulatozás és a lovaglás játszott főszerepet. Itt a lehető legközelebbről találkozhatott a kor puccos divatjának túlburjánzó, díszítéseivel túlzásokba eső ruhadarabjaival. Ekkor ötlött fel benne az, hogy fel kell szabadítani a nőket a fűzők általi rabság alól. A kastélyban tetszettek meg neki a férfias szabásvonalak, a letisztult formák, s ebben az időszakban ültette át ezeket a tulajdonságokat a női öltözékekbe. Ő maga is rengetegszer öltött magára férfiaknak készített ruhadarabokat.

Kalapokat is ekkortájt kezdett készíteni, s első sikereit is a fejfedőknek köszönhette. Lassanként a környezetében élő nők áttértek az általa készített termékek viselésére, s háttérbe szorították a hatalmas, szinte csendélet-szerű alkotásokat. Coco kalapjai praktikusak, letisztultak és merészek voltak.

Chanel a Balsannál töltött idő alatt ismerkedett meg élete egyetlen szerelmével, az angol Arthur Capellel, aki hozzásegítette a tervezőnőt első párizsi kalapszalonja megnyitásához. Az üzlet egyre jobban ment, Coco beletanult a pénz világba, s terjeszkedett: Deauville-ben és Biarritz-ban is megnyitotta szalonját. Ekkor már egy-egy ruha is került a kirakatba. A szokványos, nehézkes, a test vonalát követő darabok helyett laza szövésű anyagokból készített öltözékeket tervezett; s inkább fektette a szabásvonalakra a figyelmet, mintsem a csillogó-villogó díszítésekre.
Később úgy döntött, hogy az általa tervezett és készített ruhákra fektet nagyobb hangsúlyt, amelyek elegánsak voltak, s teljes mértékben a kor szellemét hordozták.  Divatot teremtett szinte mindennel: levágatta derékig érő haját, autót vezetett, napozott, szaténpizsamát hordott és még sorolhatnánk.

Több száz alkalmazott dolgozott neki, mindene megvolt, csak a gyermekáldás maradt el - egy korábban rosszul sikerült abortusz folyományaként. Arthur elvett egy másik nőt, családot alapított, de kapcsolatuk ettől függetlenül fennmaradt, egészen a férfi 1919-es haláláig. A megrázó eset után több férfi is megfordul ugyan nála, de egyikükkel sem tart túl sokáig a románc. Kötötte romantikus szál a Romanov-, majd a Westminster-család egy-egy sarjához, költőhöz illetve egy német katonatiszthez is a második világháború alatt. Az utóbbi úriember miatt hazaárulással is megvádolták.

Karrierjének több sikerkorszaka volt. Az első ilyen széria alatt megalkotta a nők egyik alapdarabját, a „kis fekete” ruhát és Ernest Beaux-szal összefogva a No. 5 nevet viselő parfümjét.

A háború idejére (és a nácibarátsággal való megvádolás miatt) bezárta üzleteit és Svájcba menekült. A parfümből származó bevételből élt, s majd megbolondult tehetetlenségében. A svájci nyugalomban szinte toporzékolva nézte végig, hogy a férfiak átveszik az uralmat a női divattervezésben. Nem kedvelte azokat a törekvéseket (s ezáltal a tervezőket sem), amelyekkel vissza szerették volna hozni a pompát a női viseletbe. Dior-ról például ezt mondta egyszer: „Dior? Ő nem öltözteti, hanem kárpitozza a nőket!”

Ambíciójának hála, 1954-ben újra megnyitotta a Chanel-házat, ám kollekcióját nem fogadta kitörő ováció. Ennek ellenére nem adta fel, s tovább dolgozott. Mint mindig, akkor is a saját feje – és hihetetlenül kifinomult stílusérzéke – után ment, nem törődött a fanyalgókkal. Mintha csak érezte volna, hogy van még számára is learatni való babér.
1955-ben álmodta meg és vezette be a divattörténelembe a legendás, szegélyes szélű, bélés nélküli kosztümöt, amely manapság is alapdarabnak számít.
Az ékszerek, kiegészítők terén is úttörőnek számított: ő csempészte be először a divatba a bizsut az olykor nehéz, több kilónyi aranyat helyettesítve vele. Saját maga is rengeteg karperecet, láncot viselt, s ezt ajánlotta követőinek is.

Amerikában istennőként tisztelték: ő öltöztette Greta Garbo-t, Marlene Dietrich-et és Marilyn Monroe-t is (egyes források szerint ő csak egy leheletnyi No. 5-ot viselt alkalmasint). A világ ismét a lábai előtt hevert a hetvenes éveit taposó zseninek.

A félelmetesnek ismert munkamániája, precizitása mit sem csorbított ízlésén; ám talán éppen ezért magányos és sokszor boldogtalan is volt. Nagylelkűsége határokat nem is mert.

1971-ben, 88 évesen hunyt el a Ritzben, s kéréséhez hűen Lausanne-ban helyezték örök nyugalomra.

Divatháza  a mai napig virágzik, jó ideje Karl Lagerfeld vezető tervezővel az élén. Lagerfeld élő legenda, méltó utódja Coco Chanelnek. Sikerének titka talán az egykori tervezőnőéhez hasonló munkamánia, az erősen kézben tartott és megfelelően felügyelt folyamatban rejlik; illetve abban a kevert stílusban, amelyben ötvözi a német puritanizmust és a francia könnyedséget. Kollekciói nem fényűzésükkel, hanem határozott, messziről felismerhető vonalvezetésükkel és eleganciájukkal hódítanak.