Grecsó Krisztián húsz esztendeje diákíróként érkezett Sárvárra

– Akárhogy számolom, mindig húsz jön ki – mondta Grecsó Krisztián a Nádasdy-vár házasságkötő termének puha, süppedős székében, ahol Markó Péter, a művelődési központ igazgatóhelyettese kérdezte magyar irodalomról, elődökről, gyökerekről, munkáról.

Igen, akárhogy számolja, éppen húsz esztendeje annak, hogy lángoló tekintetű fiatalemberként – talán akkor is Tisza cipőben – érkezett a diákköltők és diákírók sárvári találkozójára, ami, mint mondja, alapjaiban változtatta meg az irodalomhoz való viszonyát. Eddig akárhol járt és mesélt a megyében, soha nem mulasztotta el megjegyezni a sárvári élményeket és azt, hogy elsőként a Vas Népe közölte a verseit, amiért a mai napig nagyon hálás az írásait nagy szeretettel gondozó Ölbei Líviának.

Markó Péter nem a könnyebb útra állította Grecsót, amikor feltette a bemelegítő kérdést: milyennek látja ma a magyar irodalom helyzetét. Szerencsére a vendégre semmi nem ragadt rá a kérdező pesszimizmusából, és szerencsére elég bátorsága és érzéke is volt ahhoz, hogy kimondjon bizonyos, nagyon is fontos dolgokat. Például azt, hogy nincs veszve a világ, és nem kell temetni a magyar irodalmat, hiszen gondoljunk csak a slam poetry népszerűségére, vagy mondjuk Závada Péterre, akinek azok a fiatalok is megveszik a verseskötetét, akik azelőtt csak rapperként ismerték. Egyébként szerinte a ponyva miatt sem kell fanyalogni, aki mégis azt tenné, annak ajánlja Mikszáth Kálmán A lohinai fű című elbeszélését, ami szerinte „mindent tud", amit a manapság nagyon népszerű skandináv krimik tudnak.

Az Élet és Irodalom szerkesztőjeként dolgozó író mesélt arról is, hogy sokat tanult abban a két évben, amit a Nők Lapjánál – negyven kolléganő között – vezető szerkesztőként töltött. És bár az első értekezleten tényleg zavarba jött, amikor megkérdezték tőle, hogy mi lesz a divat rovatban (hirtelen annyit tudott kinyögni, hogy ruhák), de már belátta, jó, ha egy író tisztában van vele, hogy mi is az a „kis fekete". Akkoriban tanulta meg azt is, hogy olvasó nélkül nincs irodalom, ezért aztán az olvasót nagyon tisztelni kell.

A „hazatalálás" fontos pontja Grecsó írói pályájának, így aztán most is mesélt arról az időszakról, amikor világossá vált számára, hogy „jó hazamenni". És jó újra és újra meghallgatni az addig bolondok gyülekezetének tűnő család tagjai által harmincadszor is elmesélt történeteket. Már tudjuk: ezekből a történetekből született az első komolyabb írói sikereket hozó Pletykaanyu, és az e hazatalálás során meglelt „saját hangból" lett a gyönyörűséges családregény, a Mellettem elférsz.

Hogyan tovább Grecsó Krisztián? Május közepére elkészül a „szerelmesregény", a Megyek utánad. („Azt gondoltam végig, elmondható-e egy ember élete a szerelmein keresztül.") És persze születnek újabb versek, aztán ott a zene, és igen, egyszer talán Vas megyében is eszébe jut valakinek, hogy meghívja a Rájátszás-produkciót. („Jövünk szívesen, akár ide, a Nádasdy-vár udvarára, és csapunk egy nagy bulit.") A sárvári beszélgetés szép pillanata volt, amikor egy idősebb férfi felállt, és elmesélte, hogy  a webdoki.hu-n(!) olvasta Grecsó Krisztián egyik írását, amihez hozzászólt, és ott, a netes beszélgetés során szerzett egy új barátot. Lám, mi mindent köszönhetünk az irodalomnak...

„Olvasó nélkül nincs irodalom, ezért az olvasót nagyon tisztelni kell"