SÉTA

2017.06.06. 16:20

Vajon tényleg jobb egyedül?

KŐSZEG - Ha azt mondom, introvertált vagyok, az nem azt jelenti, hogy valami halálos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. S bár manapság azt állítani, hogy jobb a magány, szinte már népbetegséggé vált a fiatalok körében, valamely igazságalapja a dolognak biztosan van.

SÉTA

Véleményem szerint sokan összekeverik az introvertáltságot az önbizalomhiánnyal. Mert ugyan a kettő nagyon is különbözik, sokszor ugyan-azokat a tüneteket produkálják - míg az előbbinél ez természetes, és így van jól, az utóbbinál szörnyű, akár bele is betegedhet az ember. Persze nehéz elhinni valakiről, hogy téves önképpel rendelkezik, hiszen mindannyiunkban van egy kis féltékenység, ami miatt nem akarjuk ezt bevallani magunknak.

A magam részéről nem igazán értem ezt az egészet. A tizenévesek egy része azon verseng, hogy melyiküknek nagyobb a nyomora, ahelyett, hogy segítenének egymáson, hogy az energiájukat abba fektetnék, hogy túljutva a problémáikon, boldogok, felszabadultak lehessenek. És itt jön az a bizonyos önbizalomhiány, amelyről beszélek. Mert senki nem hiszi el magáról, hogy számít, hogy ő valaki. De ha elérem, hogy kicsit sajnálatra méltó legyek, akkor talán különleges lehetek, mert egyébként nem tudom magamról, hogy másban is kitűnhetnék.

Meg ha van is más, minek erőltessem meg magam, ha az önsajnáltatás sokkal egyszerűbb, és bár hosszú távon nem, de egy ideig nagyon is kifizetődő. És íme, különleges vagyok és szereztem magam mellé barátokat. Illetve, "barátokat". Valami mégis hiányzik. Nem merek beszélni, félek az emberektől, mert nem ismerem magam, mert félek attól, hogy elbukok. Nem merek már lassan semmit sem tenni, mert nem elég, hogy ronda és kövér vagyok, még tehetségtelen is mindezek tetejébe. De ezt hangoztatom, mert olyankor mindig rácáfolnak, amire szükségem van, ez tartja bennem a lelket.

Akár önbizalomhiányos vagyok, akár introvertált, egy kicsit mindig nehéz lesz
Illusztráció: Döbörhegyi Boglárka

Kell a visszajelzés, hogy amit teszek, az jó, de lassan már ezt sem hiszem el. Hol lehet ennek a gödörnek a feneke? És ugyanúgy egyedül vagyok, ugyanúgy inkább a saját társaságomban töltöm a délutánt, ugyanúgy belefáradok az emberekkel való kommunikálásba, mintha csak introvertált lennék. Hogy mi a különbség? Mi, introvertáltak nem feltétlenül élünk csorba öntudattal. Sorozatosan lemondjuk a találkákat, mert éppen nincs kedvünk kimozdulni az egyedüllét okozta eufóriából, mert a képernyőn keresztül találkozni emberekkel nem veszi el az összes energiánkat.

Ha el is megyünk egy buliba, ahol mindenki jól érzi magát, a sarokban állunk, és nézzük, ahogy a többiek táncolnak. De ez nem jelenti azt, hogy mi szomorúak lennénk. Mindössze nincs szükségünk a társaság adta felszabadultságra, mint extrovertált társainknak. Nem kell hosszasan beszélgetnünk a másikkal. Ha egy héten keresztül nem hallasz felőlünk, nem azért van, mert utálnánk, csak szimplán nem volt kedvünk visszaírni. Nem akarunk a társaság középpontjában lenni, nincs sok barátunk és nem is szeretünk ismerkedni.

Tán baj lenne? Sokak egóját sértheti ez, de mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy ha éppen nincs kedvünk beszélgetni valakivel, az nem azért van, mert utáljuk az illetőt. De ha be is vagyunk skatulyázva ezek közé a sztereotípiák közé, nem jelent semmit. Ugyanúgy tudunk bulizni, ha arra vágyunk, sőt, ha megerőltetjük magunkat, talán jobban elbeszélgetünk egy idegennel, mint extrovertált barátaink. Sőt, introvertáltként is lehetünk a társaság középpontjában.

Csupán szükségünk van némi egyedüllétre a feltöltődéshez. Egyébként rengetegen feldolgozták már előttem ezt a témát, de a legtöbb cikk ezzel kapcsolatban olyan tollából származik, aki mit sem sejt arról, milyen igazából az a tortúra, amelyen nekünk, introvertáltaknak át kell esnünk nap mint nap. Természetesen ezzel nem arra akarok célozni, hogy rossz életünk lenne, mert ez közel sincs így. Mindössze azért fogalmaztam ennyire kriminálisan, mert ezt a világot az extrovertált társainknak alkották meg, és nem rest mindenki akadályokat felállítani nekünk. Ez olyan, akár egy futóverseny.

A száz méteren mi gátfutásban, extrovertált ellenfelünk indiánszökdelésben teszi meg a távot, nevetve előzve le minket. Röviden: akár önbizalomhiányos vagyok, akár introvertált, egy kicsit mindig nehéz lesz. De a különbség tudatában még tudok tenni az ellen, hogy ne kerüljek lejjebb abban a bizonyos gödörben.

Döbörhegyi Boglárka, Jurisich gimnázium

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!