Egyszer volt, golball volt...

A pályán hat vak fiatal küzd egy labdáért, amit gurítva próbálnak egymás térfelére juttatni. Vetődéseik éles huppanása visszaverődik a tágas csarnok falairól. A három bíró koncentráltan követi az eseményeket. A torball szabályait kevéssé ismerem, bár a golball sem mond számomra túl sok mindent. Csörgőlabda, így már mindjárt más. A játék kiélezetten zajlik tovább, és bár az olasz csapat nyerésre áll, az ellenfél lelkesen kitart. A székemen ülve drukkolok a fiúknak, akik Szombathelyről utaztak el idáig, a grazi nemzetközi kupára. Igaz, a csapat a golballhoz ért, de örömmel jöttek a megmérettetésre, eleget téve egy korábbi meghívásnak. De ne szaladjunk ennyire előre: Bertold éppen hatalmasat vetődik, hogy aztán - megszerezve a labdát - gurítsa tovább. Gól! A taps ismét felhangzik, és lelkesen kapcsolódok be a röpke, ám annál őszintébb örömujjongásba. Egy jól irányzott gurítással folytatódik tovább a küzdelem, épp helyzetbe kerülnének a magyar fiúk, amikor a bíró sípszava jelzi: véget ért a meccs, az olaszoké a győzelem! Fásultságnak, csalódottságnak azonban nyoma sincs a srácok arcán, sőt. Örömmel pacsiznak össze az ellenfél játékosaival. Szaladnom kell, hogy utolérjem a lelkes kis csapatot, akik éppen az egyik osztályteremben pihennek némi szendvics, üdítő, kávé és sütemény társaságában.

Szuperek voltunk! Mint mindig, ez az fiúk! - mondja Tamás. Tudjuk! - neveti el magát Kisfaludy Bertold. Bálint Endre és fia, András is mosolyogva csatlakoznak az ünnepléshez. Szanati Péterrel válik teljessé az Őrvidék SC ötöse . A beszélgetés könnyen megy, hiszen a fiúk teljesen fel vannak spannolva a helytől, a lehetőségtől, az élménytől, hogy egy nemzetközi kupán szerepelhetnek. Számukra lényegtelen, hogy hányadikak lesznek, itt valóban a részvétel a fontos. A brigád ráadásul a golball mestere, a gála pedig torballról szól, amit kisebb pályán, apróbb labdával, kicsit más szabályokkal kell játszani.

A szombathelyi torballcsapat Graz polgármesterének különdíját is hazahozta
Fotó: Gál Sándor

Hogy indult ez a Vas megyei tündérmese? - kérdezem érdeklődve Jankó Sándorné Erikát, aki a könnyeitől elhomályosult szemmel figyeli az ifjoncok mókázását.

- Két éve kezdődött minden fog bele a történetbe, és ahogy hallgatom, tényleg azt hiszem, hogy egy mese díszletébe kerültem. 2013-ban, majd 2014-ben a fehérbot napjára komplex programokkal készült Szombathelyen a Vas Megyei Szakosított Szociális Intézet, karöltve a Boza Gáborné Alapítvánnyal, a Szülőföld Könyvkiadóval és a Vas Megyei Vakok és Gyengénlátók Egyesületével. A cél az volt, hogy a látó embereket bevezessék a látássérültek világába. Segítségül hívtak a szervezők sötét szobákat, ahol a vállalkozó szellemű résztvevőknek hétköznapinak tűnő feladatokat kellett teljesíteniük (pénzfelismerés, ágyhuzatolás) bekötött szemmel. A rendezvénysorozat egyik fő attrakciója a csörgőlabdás bemutató volt. Molnár Gábor, a Lions Clubok Magyarországi Szövetségének aktív tagja örömmel vállalta a játékvezető szerepét, és mint az akkori győri, jelenleg Tatabánya 1 golball csapat vezetőjeként hiteles, megtisztelő jelenlétével emelte az esemény fényét. A tavalyi esztendőben aztán a grazi torballcsapat is eljött, és a fiúk ekkor kapták meg életük első kupameghívásukat. A homokszemek ezután viharos gyorsasággal kezdtek el pörögni az órában. Farkas Csabának és Gál Sándornak hála megalakult az Őrvidék SC, amelynek keretei között az öt lelkes fiatalember elindulhatott a grazi megmérettetésen. A Lions Clubok Magyarországi Szövetsége Márkus Árpád és Zsámboki Árpád hathatós segítségével felkarolta a helyi kezdeményezést, és hirtelen, mozaikokként kezdett kialakulni a nagy utazás álomképe. A pénz azonban folyamatosan hiányzott a kasszából, de nem erre koncentráltak.

- Se felszerelése, se ruházata nem volt a fiúknak. Egyedül a lelkesedésük vitt minket előbbre! folytatja meghatódva Erika, és a fiúk is el-elcsendesednek visszaemlékezve a kezdeti nehézségekre. A Lions Clubnak hála a szállás megoldódott, egy turistaszállón helyezték el a játékosokat.

- Az intézet udvarában éppen javítások folytak - veszi át a szót Bálint Endre. - Amikor meghallotta a szervizelő cég vezetője a terveinket, 100 ezer forintot ajánlott fel a céljaink eléréséhez. Valóban egy tündérmese íródott, szombathelyi módra. Az utolsó percekben az Őrvidék színeiben pompázó ruházati felszerelések is megérkeztek, így az öt fiú és a három kísérő két személyautóval nekivághatott a hatalmas útnak.

A beszélgetést megszakítja a következő megmérettetés, amire olyan hévvel indulnak a játékosok, mintha az olimpián szerepelnének. Figyelem őket, és csak ámulok a kitartásukon. De mik a tervek? kérdezem csendben Erikát, aki megosztja velem az osztálytermi magányt.

- Egy tornaterem sóhajt fel, és adja meg a nem várt, szívbemarkolóan egyszerű választ. Hiába ugyanis a tehetség, a kitartás, a szorgalom, jelenleg nincs hely, ahol a srácok edzhetnének. A szombathelyi tornacsarnokok zsúfolásig megteltek, s bár az intézetnek is van terme, a méretek a golballhoz nem megfelelőek. Anyagi háttér nélkül pedig a magas bérleti díjért kínált lehetőségek nem elérhetőek számukra. Persze egy speciális edzőnek is örülnének, de a pálya hiánya sokkal égetőbb probléma. Ha már gyakorolni tudnának, csiszolva a lelkesedés fűtötte mozdulatokon, már úgy is sokkal előbbre lennének. A bemutatók így is sikeresek! - töri meg a jelenleg megoldhatatlannak tűnő patthelyzet vázolása után beállt csendet Erika. Bükön a művelődési központ tökéletesen felszerelt tornatermében tarthattak a tavasszal csörgőlabdás golballbemutatót a játékosok. A közönség beállhatott játszani, az általános iskolás diákok éltek is a soha vissza nem térő lehetőséggel. Hatalmas élményt szereztek a bemutatók és a résztvevők egyaránt.

Ahogy sétálok vissza a szállásomra, pörgetem végig a fejemben az elhangzottakat. Egy maréknyi ember hittel, lelkesedéssel valóban csodákra képes. Nekik pedig sikerülni is fog. Ezzel a meggyőződéssel hajtom álomra a fejem. A másnap reggelt némi kapkodással töltöm, hogy aztán az eredményhirdetésre beérjek. Lábujjhegyen közelítem meg a hátsó sorban vidoran várakozó szombathelyi csapatot. Vidáman duruzsolnak, beszélgetnek, örülnek. Annak, hogy részt vehettek egy ilyen magas rangú megmérettetésen, és mindenkinek, akik helyezést értek el. Már éppen indulnának hátulról dobogósként végeztek, ami hatalmas teljesítmény amikor egy emberként akad el a lélegzetük. Graz polgármesterének különdíjában részesül a szombathelyi torballcsapat! A döbbenet percei után egymásba kapaszkodva, mámoros örömmel indulnak fel a pódiumra, hogy átvegyék a kupával, kézfogással, tapssal járó elismerést. A szemükben könny csillan. Az ujjongás csak nekik szól: Bálint Andrásnak, Bálint Endrének, Kisfaludy Bertoldnak, Kocsis Tamásnak, Szanati Péternek.

- Szép volt, fiúk! - kiáltom a nagy hangzavarban lelkesen, és hinni akarom, hogy tovább fog íródni ez a láthatatlan tündérmese.