Az Európa-bajnok tornásznőnek a járást is újra kellett tanulnia

Egy hónapja két minivideót küldtek az ugrásban 2018-ban Európa-bajnok, egy évvel korábban Eb-bronzérmes Dévai Boglárka edzői, Vizer Erzsébet és Rácz Gábor „néhány boldogságperc” hozzáfűzéssel. Nem varázslatos ugrásai közben örökítették meg Bogit, hanem az első futólépéseit edzőcipőben a talajszőnyegen, illetve, hogy néhányat szökdel a gumiasztalon. Valóban volt miért örülni, hiszen ez a pár, még az utca emberének is hétköznapi mozdulat egy hosszú, rettenetes időszak végét jelezte. Amelynek stációiról már korábban mesélt nekünk a tavalyi év magyar tornászának választott 19 éves Bogi, aki húsz esztendő után szerzett női tornában Európa-bajnoki aranyat Magyarországnak. Egy bagatell sérüléssel kezdődött tavaly szeptember 10-én, amikor a korlát karfájába rúgva a bal nagylábujjában lepattant egy 3x2x1 milliméteres csontdarabka. Az eltávolítása után egyetlen öltésnyi hegnek kellett volna begyógyulni. De a kórházi bakteriális fertőzés miatt kilenc hónapnyi, fájdalommal teli rémálom, életveszély, műtétek (utoljára az ízületet eltávolították, és egy nagy csavarral elmerevítették az ujját), mankózás következett. Sokan feladták volna már a sportolói álmaikat, de ez a bámulatosan erős pici lány nem. Pedig még járni is szinte újra kellett tanulnia. Most pedig edzés közben, épp a gerendán találjuk. Míg befejezi az előírt feladatokat, Vizer Erzsébettel váltunk szót.

Az élet jele: újra nevet

– Bogi a tapasztalt felnőtteket is meghazudtoló módon állt a problémák elé, elviselte a fizikai és lelki fájdalmakat, nem vádaskodott, megpróbált mindvégig pozitív maradni. Pedig nem volt neki könnyű feldolgoznia, hogy a siker utáni egy-két hétben még mindenki mellette állt, de amikor jöttek a problémák, megfeledkeztek róla – mondta a vezetőedző. – A külvilágtól több együttérzést, segítséget vártunk volna. De Bogi egy bámulatos jellem, félelmetes a kitartása, és dolgozik benne a dac is. Nyolc hónapos mankózás után milliméterenként haladva jutott el a mai állapotáig. Most már fut, szökdel, ugrik, újra a csapatunk része és mozgatórugója. Az élet jele, hogy újra nevetni tud a teremben, viszi a többieket előre. Edzőként megteszünk mindent, ami az újabb sikerhez szükséges. Dolgozunk vele, imádkozunk és harcolunk érte.

Eldobta a mankót

– Június végén dobhattam el a mankót, utána héten kezdtük a munkát Erzsi néniékkel – az első hét sírós volt nagyon – idézte fel Bogi. – Hál’ istennek, már az első lépéseknél sem jártam bicegve, és kívülről nem tűnik fel, hogy nem hajlik vissza annyira az ujjam, mint korábban. Öt hete kezdtem fokozatosan a futást, a szökdelést, először cipőben a talajszőnyegen, aztán cipő nélkül, utána cipőben keményen, majd mezítláb is. Nagyon alaposan fel kellett építeni, hogyan terheljük a lábamat. Most is vannak vele gondok, mert az ember észre sem veszi, hogy valamit máshogy csinál, mint korábban. Óhatatlanul a külső bokámra és a talp­élemre terheltem, és most fáj a bokám. Szalagról szalagra, izomról izomra erősítjük a túloldalt. Azért szép lassan így is kezdek visszarázódni a munkába. Az elmúlt tíz hét nagy része erősítésből állt. Annyira leépült az izomzatom, hogy szinte a nulláról kellett újraépíteni. Most már szépen kezd visszajönni a lábamon az izomzat, kezdenek kirajzolódni a vonalak. De rám fér még az erősítés, nagyon sok volt az a kilenc hónap, amit kihagytam, sok minden elveszett. A torna részéről még nem is tudok igazán beszélni, nagyon az alapoknál járunk. Inkább korláton, gerendán mozogtam többet; Erzsi néniékkel éppen most beszéltük, hogy korláton a második osztályos szintet elérem már. És segítséget is kérek. Annyira béna nem vagyok, hogy 15 évnyi torna után ne tudjak jól leesni, de féltem az ujjamat, nehogy valami baja legyen. Gerendán még csak a járásoknál tartok, meg a cigánykerék, bógni megy. Ugráson meg neki tudok futni a lónak, az akrobatikán szekrényen a Jurcsenkó- és Jurcsenkó-fél tempót már öt lépésből meg tudom ugrani, de közelében sem vagyok annak, amit még meg kell csinálni. Talajon kézenátfordulásokat, rundelt próbálgatok, nem egyszerű. Hamar jelez a lábam, hogy neki mára elég, most ez a maximum. De ha a régi terhelésnél még nem is tartunk, időben lassan már ugyanannyit töltök itt, a teremben, mint régen, gyakran öt órát is naponta.

Csak aznapra tervez

– Mindig csak aznapra tervezek. Hál’ istennek, az ujjamban nincs fájdalom, de ha a bokám nem fájdult volna meg, sokkal jobban tudnék haladni. Az megnyugtatott, hogy az orvos szerint ez nem komoly probléma, azoknál, akik ilyen beavatkozáson estek át, szinte mindig előfordul. Persze van célom, ugyanarra a szintre szeretnék visszakerülni, ahol egy éve voltam. Nehéz. Már nem sírom el magam olyan sokszor, de nagyon rossz visszaemlékezni, hogy miken kellett keresztülmennem. Viszont most itt vagyok és tornászhatok. Annak kell örülni, hogy ennyivel megúsztam.

Kapcsolatmentesen

Hamarosan, szeptember elején világkupát rendeznek Szombathelyen, itt lesz a magyar tornasport krémje, a szövetség vezetői, a válogatott.

– Szinte semmilyen kapcsolatunk nincs, csak a szövetségi kapitánnyal beszélek, nagyon ritkán. A pénzemből levontak, az teljesen jogos, hiszen egy éve nem versenyzek. Volt egy időszak, amikor a válogatott társaim időnként megkérdezték, élek-e még, de már ők sem. Tudom, készülnek a vb-re, nem is tőlük vártam volna. Egyáltalán nem keres senki – vagyis, éppen hogy elkezdtem edzeni, jöttek a doppingellenőrök. Nem is értettem, hogy miért, hiszen még alig álltam lábra. Ha a sok gyógyszerből még maradt is a szervezetemben, azoknak mind nyoma van az orvosi papírokon. De ezen is túl kell tennem magam. Szerencsére Erzsi néniék, anyáék eddig is minden pillanatban mellettem álltak, segítettek, támogattak, intézték, amit csak tudtak – van kikre számítanom.