Hegedüs Csaba a Magyar Birkózó Szövetség elnöki posztjáról történt leváltásáról

Akik azt gondolták, hogy összeomlott, és biztosan nem jön el a Savaria Múzeum korábban leszervezett rendezvényére, amelyen a hónap műtárgyaként a 100. magyar olimpiai aranyérem volt a téma, azok nagyot tévedtek. Nemcsak hogy megérkezett, de csaknem két órán át a lelkét kitárva avatta be a népes hallgatóságot élete és sportsikerei meghatározó élményeibe. Talán terápiának sem volt ez rossz a pénteki „földindulás" után, amikor a szövetség közgyűlése úgy döntött, hogy 23 év után fel kell állnia az elnöki székéből a 66 éves dr. Hegedüs Csabának, aki birkózóként olimpiai, világ- és kétszer Európa-bajnoki címig jutott, kilencéves szövetségi kapitányi munkája során pedig három olimpiai bajnoki címet jegyezhetett.

Dr. Hegedüs Csaba a pénteki közgyűlés után szombaton Szombathelyre jött. Fotó: Unger Tamás

– Eszébe sem jutott, hogy nem jön el Szombathelyre?

– Nem. Nem elmentem valahová, hanem hazajöttem. Nem mondom, hogy sokat aludtam. De reggelre megkönnyebbültem. Persze szomorú a lelkem, mert pénteken a kelleténél több, az ország sok helyéről érkezett barátom jött oda sírva hozzám. És én velük együtt sírtam. Nem azért, mert elhagytam a birkózást, én az sosem tudnám megtenni. Kötelezettségem van sok szakosztály, barát felé. Dehát nyilvánvaló, hogy ez az új helyzet minőségi változást hoz a közös életünkben. Viszont ebben a csodás múzeumban már eszembe sem jutott, hogy mi volt tegnap, hanem azon gondolkodom, hogy mi lesz holnap. Világ életemben olyan voltam, hogy a történést követően már a következő feladatra fókuszáltam.

– Azért én megkérdezem: mi volt pénteken?

– Hát, azt gondolom, hogy az utolsó napokban a szakosztályokra nagy nyomás nehezedett, ezt sok barátom jelezte is nekem. Nagyon érdekes hangok, mondhatni szirénhangok csaptak fel. Nem illik ez a mi sportágunkhoz. Megszoktuk, hogy a harangot húzzuk, nem félrehúzzuk. Jó pár polgármestert is láttam a teremben, és sok új arcot, akik eddig nem nagyon vették ki a munkából a részüket. Nehéz volt a történések sodrában lenni, de elfogadom a a helyzetet. Amit pedig a közel 60 évben csináltam ebben a sportágban, azt nem nekem kell értékelni. A lányom szerint annak a sok interneten kommentelőnek a véleménye számít, aki kiállt mellettem péntek óta. Mert mindig úgy gondoltam, hogy én ezért a nemzetért születtem. Sárváron, amikor '56-ban nyolcévesen apukámnak el kellett hagynia minket, a családunk kettészakadt. Nagyon nehéz körülmények között kellett felnőnöm. Akkor én megfogadtam, hogy a lehetőségért, hogy iskolába járhattam, hogy megismerkedhettem a birkózással, elkötelezett leszek a hazámért. A jóisten megadta hozzá az erőt, a hitet és a barátokat. Mindig úgy gondoltam, hogy a szűkebb hazám – ami Sárvár, Szombathely, Vas megye – embereinek szeretete is benne van a cselekedeteimben. Benne vannak a világbajnoki és olimpiai bajnoki címemben is. A győzelmeim után az első szavaim ideszóltak. Szombathelyre hoztam a Magyar Nagydíjat, amiből itt, Vas megyében, Szombathelyen a világ egyik legnagyobb versenye nőtt ki – büszke vagyok arra, amit veletek együtt közösen csináltunk. Mert nehéz az életünk, de azért néha a lehetetlent is tudjuk produkálni a világ színpadán. Csodát, amit például 2013-ban a világbajnokság megrendezésével csináltunk, vagy amikor tavaly a világszövetség honlapján azt láthattuk, hogy csak a magyaroknak van két világranglista-vezetője. Oroszország, Irán, India, Kína, Törökország, Egyesült Államok, fel sem sorolom – mind mögöttünk voltak. Mi ez, ha nem csoda? Szerettem csodát csinálni, és remélem, sikerült egyszer-kétszer olyat tennünk, amin a világ eltáthatta a száját.

– És a mostani helyzetében tényleg máris előre tud nézni?

– Így nevelt az élet. Nem volt könnyű megélni '56-ban egész nap a mozdony egyik szerszámosládájába begyömöszölve a bátyámmal és aggódni, hogy a másik szerszámosládában mi van édesanyámmal. Nagyon sok mindent megéltünk. De engem mindig az vitt előre, ami nagyon nehéz, ami szinte már lehetetlen. Azt gondolom, hogy tegnap majdnem betusolt a világ, de felállok, mert ez a világ tanított meg az újrakezdésre, még akkor is, amikor a balesetem után a legnehezebb meccsemet vívtam, amikor az életem volt a tét. Örülök, hogy innét indultam el, nagyon hálás vagyok mindenkinek. Most is emlékszem arra a vézna kis gyerekre, aki sokszor állt meg az Állami Áruház kirakatánál, hogy lássa Tóth Géza és Kajdi Jancsi képét, és a helyükbe képzeltem magam. Aki nagyon szeret álmodni, és minden nap csak azt a pici lépést megteszi a sikerhez, az akár még a nagy világot is le tudja győzni. Adjon hitet az én példám minden szülőnek és minden gyereknek.

Kapcsolódó cikk:

Hegedüs Csaba a múzeumban