Németh István, a halhatatlan

De néhány évvel ezelőtt még a pályán láthattuk a körmendi kosaras család legsikeresebb tagját, aki nem csak idehaza, hanem külföldön és persze a válogatottban is megmutatta, miféle játékosok teremnek a Rába partján. Az ifjabbik Németh István, vagyis Isti, a játékosként Csicsa becenéven ismert édesapjával, az idősebbik Németh Istvánnal közösen léphetett be a megye legendás sportolóinak klubjába, a Vasi Halhatatlanok közé. Az 1979 novemberében született játékossal ennek kapcsán ültünk le beszélgetni a megyeszékhely egyik belvárosi kávézójában, hiszen Isti már évek óta Szombathelyen él feleségével és két kislányával, akiket az interjúra is magával hozott. A lányok le sem tagadhatnák apukájukat, annyira hasonlítanak a vonásaik, de a beszélgetés nem kötötte le őket, inkább a játéksarkot vették célba.

– Hazai pályán, Körmenden játszottam először a felnőtt csapatban, az biztos, hogy a Baja ellen történt, és nem voltam még tizenhét éves. Akkor kaptam öt percet a sima meccs végén. A következő szezontól már stabil játékos voltam. A 400. mérkőzése kapcsán Ferencz Csaba elmondta, hogy ő akkor kapott először lehetőséget, amikor én egyszer beütöttem az ötödik személyi hibámat Dombóváron. No, nekem meg úgy jöttek az első komolyabb lehetőségek, hogy szegény Szájer Józsinak elszakadt az Achillese. Chris Clay és Sheldon Quarles volt akkor a két légiós, amikor már többet játszhattam, jó kis csapat volt.

A Vas Népe díjátadó gáláján a Vasi Halhatatlanok Klubja új tagjainak beiktatása után. Balról: Patony Imre, Németh Zsolt (a szerző), ifjabb Németh István, idősebb Németh István és Szlávik Csaba. Fotó: Timár Gergely

– Annak ellenére, hogy édesapád sikeres játékosnak bizonyult, nem volt egyértelmű, hogy te is kosaras leszel, hiszen remek focista is voltál egyszerre.

– Igen, sőt atletizáltam és úsztam is. Szoktam is mondani a fiatalabb kosarasoknak, hogy ők is próbáljanak ki más sportágakat, mert attól sokkal atletikusabb lesz a testük, tágabb lesz a mozgáskoordinációjuk.

– Egyszer nyilatkoztál olyat is, hogy komolyan elgondolkoztál azon, mi lett volna, ha a focit választod.

– Igen, hiszen én egy darabig együtt csináltam a kettőt, aztán 11 évesen jött a leukémia, ami után azért maradtam a kosárlabdánál, mert akkor épp apu volt annak a korosztálynak az edzője, és én másfél éves sport nélküli időszak után épp az ő felügyelete mellett kezdhettem újra mozogni.

– Az első felnőtt meccsről már beszéltünk, de meddig is voltál Körmenden?

– Huszonkét évesen, 2002-ben igazoltam Olaszországba, a Benetton Trevisohoz. Ha nem ilyen fiatalon jön ez a lehetőség, akkor talán tovább is tarthatott volna, hiszen Körmendről Európa legjobb, vagy második legjobb klubjához igazolni hatalmas ugrás. Ha nem ez lett volna az első klubom azt követően, hogy elmentem máshová kosarazni, akkor talán én is érettebben tudtam volna kezelni az egészet. Talán megragadtam volna ott, hiszen eredetileg három évre szólt a szerződésem. De én kértem, hogy bontsuk fel és adjanak kölcsön. Többször voltak nálunk az akkori körmendi vezetők mérkőzéseken, sokat beszélgettünk, és végül hazafelé vezetett az út.

– A csapat épp Szegedre látogatott, amikor útban voltál haza. Emlékszem nagyon vártunk. És akkor még az sem volt biztos, hogy az alapszakaszból a rájátszásba kerül majd a csapat.

– Igen, aztán megnyertünk a bajnokságot. Ez így jól jött ki minden szempontból. Aztán eligazoltam Újvidékre, ahová előtte turistaként sem akartam volna menni, hosszan kivártunk a szerződéssel. Kimentem körülnézni, és elsősorban az nyugtatott meg, hogy Nikola Lazics volt a vezetőedző, Ivica Mavrenszki pedig a segítője, akiket ismertem. Ők jó képet festettek a klubról. Akkor már volt menedzserem, ő is nagyon sok információt be tudott gyűjteni, és a végén ez egy nagyon jó húzásnak bizonyult. Olyan közegbe kerültem, ahol a pályán és azon kívül is talán a legjobb évemet zárhattam. Nem beszélve arról, hogy kapcsolatokat építettem, nyelvet tanultam, ami most kamatozik. Aztán elmentem két évre Lengyelországba, a Sopot csapatához, ami – bár akkor ezt még nem tudhattam – szakmailag a pályafutásom csúcsát jelentette. Kétszer Euroliga top 16-ban voltunk, stabilan huszon-perceket játszottam, tíz pont körüli átlaggal, ami a kontinens első számú kupájában szerintem jónak számít. Nyertünk két bajnokságot és kupát. Az egészet az árnyékolta be, hogy ott sérült meg először a hátam. A második szezon közepén emiatt ki kellett hagynom két hónapot. Utána már hiába igyekeztem minden nyáron rehabilitációt végezni, mellette ott volt a válogatott is. Volt olyan szezonom, hogy 77 tétmeccset játszottunk le, egész évben három hét pihenőm volt egész esztendőben, ami megviselte a szervezetemet. A sérülés után már nem tudtam olyan klubhoz szerződni, ami előrelépést jelentett volna. Visszavitt az utam Újvidékre, ahol az első év felére sikerült újra felépítenem magam, egészségesen és jól is játszottam. Jó eredményeket értünk el, a következő szezonban, az Adria Ligában sem vallottunk szégyent, szerintem extra évem volt. A számok legalábbis ezt mutatták. A padról beállva 13-14 pontos átlagom volt, ami szerintem nem rossz abban a ligában. Ezt követően tudtam elszerződni Athénba, az AEK-hez, ami tulajdonképpen az utolsó külföldi állomásom volt, mert a görög bajnokság befejeztével hiába igazolt le a Ménorca, az AEK nem adta ki a játékengedélyemet, annak ellenére, hogy tartoztak öt és fél hónapnyi fizetéssel. Nem léphettem pályára az utolsó három meccsen, amelyek közül kettő a Real és a Barca ellen volt... Az utolsó a ferrarai fellépés volt, de akkor már teljesen szétment a hátam, amit elég komoly Canossa-járás követett.

– Nem lehetett könnyű a tétlen időszak és a gerincműtét után egy sportolónak szinte minden mozdulatot újra kell tanulnia, a kosarasoknál ez nem csak a mozgásnál, de a dobásnál is különösen fontos, hiszen szinte semmi sem ugyanúgy működik, mint előtte.

– Minden más! Nekem van egy tíz-tizenöt centis rész a hátamban, ami nem mozog. Sem előre, sem hátra, nem fordul sem jobbra, sem balra. Ez eléggé limitálja a képességeket, de mindig jól karban volt tartva, mert ebben partnerek voltak az itthoni, körmendi edzők, hiszen itt kezdtem újra a játékot 2010-ben. Aztán a 2011/12-es szezonban jött az a fél év, ami szerintem komoly lyuk volt az én pályafutásomban, de szerintem mélypontot jelentett a körmendi kosárlabdázásban is.

– Azt tudom családtagjaidtól is, hogy nagyon nehezen meghozott döntés született ezt követően arról, hogy Szolnokra szerződsz, pedig korábban magad sem gondoltad, hogy Magyarországon más klub mezébe bújsz majd.

– Nem volt egyszerű, én vártam, ameddig lehetett. Már augusztus 20-a körül járhattunk, amikor a polgármester úrral leültünk beszélni az irodájában. Azt mondta, hogy nem tudnak olyan szerződést ajánlani, ami ne lett volna megalázó rám nézve. Kezet fogtunk, korrekt módon elbúcsúztunk egymástól. Azt követően azért választottam Szolnokot, mert tudtam, hogy az a csapat nem lesz a Körmend riválisa. Más bajnokságban játszottunk, nem itt van a környéken... Az Albacompot és a Szegedet kivéve az összes magyar csapat megkeresett, nem akartam máshová menni, a fenti okok miatt. Szolnok lett belőle.

– Aztán mégis el kellett jönni Körmendre, ellenfél játékosként.

– Igen, a profi játékos élete ilyen. El kellett jönni, és ami azon a mérkőzésen történt, attól nagyon szomorú és kiábrándult lettem, hiszen amikor beálltam, füttyszó fogadott a pályán.

– Aztán a játékos pályafutásod véget ért, hiszen 2013 nyarán, 33 évesen bejelentetted, hogy visszavonulsz.

– A sérülés mindent megváltoztatott, mert szerettem volna még többet játszani, és Szolnokon is olyan szerződésem volt, ami egy plusz egy esztendőre szólt, de éreztem, hogy ott nem igazán erőltették a maradásomat, akkor úgy döntöttem, hogy elég volt a „cigányéletből". Kétgyermekes családapa voltam és megvolt, hogy mit szeretnék csinálni a továbbiakban. A lehetőség adott volt arra, hogy játékos-menedzser lehessek, elkezdtem ezt az új munkát, amire készültem már korábban is. A pályafutásom során – Körmendet félig kivéve – sehonnan sem jöttem el haraggal, megmaradtak a kapcsolatok, a barátságok, az ismeretségek, a nyelvek, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezzel kezdjek el foglalkozni.

– Hány játékost képviselsz most?

– Szinte csak külföldiekkel foglalkozom, rajtuk kívül két magyar játékossal. Tíz fölött van azoknak a száma, akiket ebben a szezonban sikerült elhelyezni, ami elég sok energiát visz el, hiszen emberekkel kell foglalkozni. A lányaim mindketten ovisok, de már vannak külön elfoglaltságaik is. Idegen nyelvet tanulnak, tornára járnak, ide, a beszélgetésre pedig korcsolya versenyről érkeztünk. Ha itthon vagyok, akkor mindenféleképpen tudok segíteni a feleségemnek, aki dolgozik. Annál sokkal egyszerűbb így az életünk, mint ha egy másik városban, vagy országban kellene dolgoznom. Bár most is sokat utazok, hiszen bevállaltam két csatornának is azt, hogy szakértőként szerepelek kosárlabda mérkőzések közvetítéseinél. Ennyi utazás azonban kell is, hiszen ehhez szoktam hozzá.

Közben a kislányok kicsit türelmetlenné váltak, de a kakaó helyett, amely ezen a helyen nem kapható, a forró csoki is megfelelt. Kellett a türelem a részükről, hiszen a pálya összegzése még nem hangzott el.

– Összességében elégedett vagy a pályafutásoddal? Vagy esetleg alakulhatott volna másképp is?

– Volt sok fordulópont, különösen nyaranta, 23 és 29 éves korom között nagyon sok megkeresést kaptam. Egy részét nem fogadtam el, egy részét igen. El lehetne játszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna ha... De szerintem felesleges. Azzal kell együtt élni, ami van. Lehetett volna ebből többet is kihozni, de sokkal kevesebbet is. Nem vagyok elégedetlen. Nem voltam soha olyan, aki megretten a feladattól, és nem meri bevállalni azt, hogy akár rosszabb kondíciókkal is elmenjen más országba. Mindig is kerestem a kihívásokat, és nem úgy vonultam vissza, hogy mi lett volna, ha kimentem volna külföldre, mint ahogy tette ezt néhány korábbi csapattársam.

– Mit tudsz mondani a válogatottságról?

– Leginkább azt, hogy soha nem volt olyan, hogy lemondtam volna az ottani szereplést. Persze amikor már nem voltam képes olyan teljesítményre, hogy sokat tudtam volna segíteni, akkor leültem a kapitányokkal, Rátgéber Lászlóval és Sztojan Ivkoviccsal is, akik ebből a szempontból nagyon korrektek voltak, és inkább meg sem hívtak. Azon a poszton volt két feltörekvő fiatal, Hanga Ádám és Vojvoda Dávid, akiknek a szakemberek szerint tudtam volna még segíteni, de megértették az érveimet.

– 2014. december 22-én édesapáddal együtt fogadtak a Vasi Halhatatlanok táborába, ráadásul két másik körmendi kosaras legenda, a már „klubtag" Patonay Imre és Szlávik Csaba volt a két díjátadó.

– Meglepetés volt számunkra az egész. Apu sem tudta, hogy mit keres ott és én is így voltam ezzel. Sokáig nem volt szó a díjátadón rólunk, aztán összeállt a kép, hogy ki miért is kapott meghívást. Nagyon nagy megtiszteltetésnek tartom, szerintem apu is így van ezzel. Az külön jól esett, hogy Csabától és Putesztől kaptuk meg ezt a díjat.

A záró gondolatok előtt aztán újra kiül az arcára az őt mindig jellemző csibészes mosoly, és sajátos humorával hozzátette:

– A halhatatlanság eddig bejött, hiszen mind a mai napig élek, de most majd egy hatalmas karddal járkálok, hiszen tudjuk, hogy a végén csak egy maradhat!