Ők az igazi példaképeink

A vizes világbajnokság eseményei igazi hűsítő jégkockaként frissítik a tévé képernyője segítségével. Maga a látvány és a magyar sportolók szereplése óriási élmény. Nézőként elsősorban három úszó tett mély benyomást rám – Hosszú Katinka, Cseh László és Gyurta Dániel. Évek óta ott vannak a világ élmezőnyében, mégsem telnek el maguktól, emberségük példaként szolgálhat az élet más területén is. Helyettük eredményeik, nem hangzatos öndicséreteik beszélnek. A Hosszú név kosárberkekben is jól cseng, hiszen édesapja a bajai NB I-es csapat egyik vezére volt. Lánya, Katinka az Egyesült Államokban tanult, ott talált férjet is, aki egyben edzője is. Huszonhat éves korára a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb úszója lett. Most a csúcson van. Világbajnokságon 2009-ben,

Eb-n 2008-ban szerzett először érmet, az eddigieket felsorolni nehéz lenne. A 29 éves Cseh Laci olyan tíz évet hagyott maga mögött, amelyre méltán lehet büszke. Éremgyűjtése 2003-ban világbajnokságon kezdődött, egy évvel később olimpián és Európa-bajnokságon folytatódott. Engem hármójuk közül most mégis Gyurta Dani fogott meg a legjobban. Alig múlt el 14 éves, amikor Athénban olimpiai ezüstöt akasztottak a nyakába. Idehaza vitték mindenhová, néha fölöslegesnek tűnő kérdésekkel ostromolták az újságíró kollégák, a középiskolában csodálták osztálytársai. A sok felhajtás után, ha nehezen is, de talpon maradt. Gyerek-emberként is, bár nem volt könnyű, kezelte akkori helyzetét. A mostanit pedig már igazi profiként. Hiszen Kazanyban sok-sok győzelem után nem a dobogó tetején, hanem „csak" a harmadik fokán állhatott. Nem volt szomorú, józanul nyilatkozott most is. Elismerte, hogy ellenfelei jobbak voltak, elégedett önmagával, mert ezen a napon a maximumot hozta ki magából. Jó lenne, ha egyes sportolókon kívül az élet más területein tevékenykedők valamennyien meghallgatnák, elolvasnák a vele készített interjúkat, utána pedig nagyon komolyan magukba néznének.

Persze ezt a fejüket magasan hordó futballistákra is értem. Akik csak az itthoni, általam házibajnokságnak nevezett vetélkedésben, de ott sem folyamatosan képesek vitézkedni. Legjobb csapataink évek óta könnyűnek találtatnak a nemzetközi megmérettetéseken. Ehhez elég az idei eredményeket általában nézni, a héten pedig a Videoton és a Debrecen játékát említeni. Nagyon messze vagyunk Európától. Ez 1986 óta a válogatottunkra és a magukat ugyancsak sokra tartó edzőinkre is érvényes. A jelenlegi válogatott sorsa a szeptemberi két Eb-selejtezőn remélhetőleg szebb jövőt sejtet. S hogy a Haladásról is ejtsek szót, a ma esti sikeres debreceni fellépés sokat lendíthet a csapat szekerén.

Most egy helyi rendezvényről, egy olyan sportágról, amelynek a szülőhelye éppen Szombathely. A kerékpárról van szó. Emlékszem a városi, nagy közönséget vonzó versenyekre és az egyik alapító, Nagy Lajos városi sportfelügyelővel folytatott beszélgetésekre. A versenyzőkre is, de azért nem írok neveket, mert nem szeretnék közülük senkit sem kihagyni. A sportág a Tour de Hongrie-val visszatért. A város több utcájának lezárása miatt sokan bosszankodtak, mások, akik szeretik ezt a sportágat, meg lelkesen köszöntötték a bringásokat. A prológ eredményhirdetését jómagam is láttam. Az éremátadók általában nem kötődnek a sportágakhoz, rangjuk miatt kérik fel őket a feladatra. Most volt egy kivétel. Egykori munkatársam, Koczka Tibor jelenlegi városi alpolgármester nemcsak szerelmese a kerékpárnak, hanem most is aktív bringás. Lehetett is látni az arcán a versenyzők iránti lelkesedést, azt, hogy ezúttal nem éppen beosztása szerinti egyik kötelező feladatát teljesíti.