25°
25°
12°
2018. 05. 24. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

Még édesapámtól hallottam, hogy a magyar himnusz a legszebb a világon. Amíg csak birkóztam a betűvetés és az olvasás tudományával a szövegét nem nagyon értettem, de azt már kisiskolásként is megállapítottam, ha szomorkás is a „melódiája”, ám gyönyörű.

Egy bizonyos korszakban mindenféle ünnepségeken többnyire „csak” eljátszották vagy gramofonból szólt a Himnusz. Mi pedig meghallgattuk, feszes vigyázz­állásban. Bizton tudom, magában akkor is szinte mindenki dúdolta a dallamát, hozzáillesztve Kölcsey örökbecsű sorait.

Aztán elérkezett az idő, amikor a bensőséges eseményeken egyszer csak meg- és felkérték a megjelenteket: „Énekeljük el közösen a Himnuszt!”
Eleinte persze félszegen tettük, elszoktunk saját nemzeti fohászunk „előadásától” fennhangon. Pedig a sportpályákról sokunknak azért már volt gyakorlata… Igen, mert amikor a labdarúgó-, kézilabda- vagy vízilabda­-válogatottunk szerepelt, bizony teli torokból énekeltük a világ – ismét jó apámat idézem – legszebb himnuszát.

Egy ideje pedig – bizonyos szempontból – talán túlzásba is visszük ezt a nagy danolászást.

Már nem tudom hol, ki és mikor kezdte, de klubmérkőzéseken is felcsendül Erkel és Kölcsey közös „műve”. Eleinte legfeljebb csak csodálkoztam. Furcsállottam, hogy két fővárosi futballcsapat drukkerei is eléneklik a Himnuszt a meccsek előtt vagy után. A Himnuszt, a legszebbet, a magyart, miközben egyik együttesben sem volt a felénél több hazánkfia. Törtem a kobakom, mit érthet meg egy délszláv, egy afrikai vagy olasz focista, mondjuk, abból, hogy: „nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel”.

Aztán ez a divat végképp elharapódzott. Énekelték már Himnuszunkat kosármeccsen, ahol négy afroamerikai játékos közé beágyazva állt egyetlen magyar. A Rába-parti női kézlabdacsapat – minden elismerésem a fantasztikus idei teljesítményükért – találkozóin is felcsendült a fohász. Miközben az arénában több mint fél tucat külföldi – hollandok, norvégek, brazilok és dánok – tisztességgel kivárta a néhány honleánnyal együtt az utolsó taktusokat is. Még úgy is, hogy nekik vajmi keveset jelentett az vers, az a zene.

Focirajongók még bizonyára emlékeznek a válogatottunkat két évig irányító Lothar Matthäusra. Bevallom, nem a sikerei miatt tartottam meg jó emlékezetemben, hanem mert szövetségi kapitányként, németként vette a fáradságot, és megtanulta a magyar himnuszt.

Hozzászólások