2020. 04. 03. 06:30 | [email protected]

Jó húzás volt a nemzeti sportcsatorna részéről, hogy karantén idején újra elővette a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságot. Miközben a portugálok elleni csodameccs góljait néztem, nyilván sokakhoz hasonlóan felidéződött bennem, hogy kikkel és hol is voltam éppen akkor. Furcsának tűnhet, de dolgoztam.

A Nemzeti Sport szerkesztőségi szintjének sarkában ültem néhány kollégával, és a megyei lapok egy részének írtam összefoglalót a párhuzamosan zajló mérkőzésekről. A fejünk fölé lógatott nagy képernyős tévéken mentek a meccsek, de ha a magyarok játszottak, akkor a párhuzamos találkozó éppen csak a legszükségesebb figyelmet kapta. Nagy volt bennünk a feszültség, hiszen a lapzárta szorításában nem hibázhattunk, és villámgyorsan kellett dolgoznunk. Ugyanakkor a magyar csapat csatái alatt a bennünk szunnyadó fociszurkoló is előbújt. Soha nem voltam még ennyi, ezt a játékot ilyen alaposan ismerő sportújságíróval egy teremben.

De most nem elemző szakértőket, hanem boldogságtól könnyes szemekkel ölelkező futballrajongókat láttam, ahogy minden magyar gólnál hosszan tartó üvöltés, ugrálás és skandálás után összeborultak.

Ahogy mi is, ott a sarokban. Aztán meg sokan odakint, a francia helyszíneken és itthon, a körúton.

Néztem a portugál meccset és Bernd Storckot, aki próbált németes higgadtságot magára erőltetve, visszafogottan örülni a góljaink után, de azért látszott rajta, hogy belül majd szétveti a boldogság és a büszkeség. Eszembe jutott, hogy az eleinte (és később is) sokat szidott szövetségi kapitány többször is feltűnt a magyar sportnapilapnál. A norvégok elleni, Eb-jegyet jelentő párharc után már felállva tapsolt neki érkezéskor a teljes szerkesztőség, ahogy a kontinensviadal utáni látogatásakor is. Ilyen fogadtatás csak az olimpiai bajnokainknak jutott. De hát aki kitalálta Kleinheislert a pótselejtezőre, aki meglépte Priskin csatasorba állítását a visszavágón, és aki úgy összerakta a csapatot, hogy megnyertük az Eb-csoportot, annak ez minimum kijárt, belga zakó ide vagy oda.

Erről a tapsról persze furcsa módon egy másik is eszembe jutott. Manapság is naponta tapsolunk, este nyolckor, a minap pontosan akkor, amikor az ismételt közvetítésben a magyar himnusz szólt. A biztatás most az erkélyekről visszhangzik, és mindazok munkáját köszöni meg, akik ebben a járványhelyzetben erőn felül helytállnak. Ez is közösségi élmény nekünk, magyaroknak, még ha most nem is a boldogságtól könnyes a szemünk.

Címkék

Hozzászólások