Arányok

Bizonyára sokan emlékeznek Windecker József esetére. Ő az a magyar labdarúgó, aki egy éve nem fogadta el az Újpest havi kétmillió forintos ajánlatát. (Ami persze csak alapfizetés, prémium, kocsi- és lakáshasználat is járt volna mellé.) A játékos nevét akkor megbotránkozva vette a szájára a fél ország, levonva az általánosító következtetést: a léha futballisták értékelhető teljesítmény híján is vagyonokat keresnek. Windecker akkoriban rosszul érezhette magát – annál is inkább, mert az adatokat persze nem ő hozta nyilvánosságra, nem túl etikusan, valamelyest mégis érthetően a klubja szivárogtatta ki –, de hosszú önmarcangolásra nem volt oka, mert jött újabb sztori, ő pedig a nyáron különben is Görögországba igazolt. A télen aztán már-már inkognitóban tért haza Paksra.

Az ő eseténél is megdöbbentőbb történetet olvashattunk a Haladásról a Magyar Nemzetben közölt riportban. A klub a nyáron egy ifjú magyar játékosnak tett ajánlatot, de nem köttetett meg az üzlet, mert a klub „csupán” ötezer eurót kínált, a futballista viszont nyolcezret kért. A reményteli ifjú az előző idényben összesen tizenhárom percet töltött a pályán az első osztályban…

A hangulatkeltő felvezetés dacára mégsem az a célom, hogy elverjem a port a magyar labdarúgáson. Mert bár érthetően bántja az igazságérzetünket, hogy a futballban aránytalanul fényesek a jövedelmi viszonyok, ám a labdarúgók fizetését, státusát nemcsak a „menni vagy maradni” kínzó kérdésen tépelődő rezidensekével kell összevetni, hanem külföldi kollégáikéval is. Az „normális”, hogy

az úgynevezett topligákban a középszerű futballisták is heti (!) ötven-százezer eurót keresnek, a legjobbak pedig több mint háromszázezret

(amit egy évre felszorozva forintban szinte kimondhatatlan összeget kapunk)?

A teljes NB I – a tizenkét klub valamennyi játékosát ideértve – értéke friss kimutatás szerint összesen 103 millió euró. Alig több, mint a Chelsea elmúlt napokban sokat emlegetett kapusáé, a jó nevű Kepáé.

Közhely, hogy a labdarúgás globális üzlet. Méghozzá pompás üzlet! Mi persze a magunk hasznát keressük benne. A felpuhított légiós- és fiatalszabály következtében az NB I-ben a légiósok aránya erre az idényre 6,5 százalékkal emelkedve 37 százalékra ugrott. S biztosak lehetünk benne, hogy a hozzánk igazoló külföldiek nem havi kétmillióról (plusz prémium, kocsi, lakás) kötnek szerződést.

Innen nézve ne irigykedjünk Windeckerre, s ő legalább itt költi el a pénzét. Minden az arányokon múlik.