Körömpörkölt - Kórusbéli víg napjaim

Mozgalmi dalokat énekeltünk az iskolai ünnepségeken. Nagyjából mindig ugyanazt a kilencet. Legalábbis abban az egy évben, amikor mozgalmi dalos korszak volt, így volt. Aztán egyszer csak eltűntek az úttörő dalok és jöttek a népdalok. Ezzel pedig vége is lett a boldog kóruséletnek.

Először is, mert ezeket a dalokat nem ismertük, és sokan nem is tanultuk meg őket soha igazán. Másodszor én a kis termetem miatt elől álltam, és mindig ott, ahol mellettem már más szólamban énekeltek. Nekem pedig több sem kellett, énekeltem azt, ami hangosabban szólt. Már amikor tudtam a szöveget. Amikor nem tudtam, akkor meg csak tátogtam.

Bevett szokás volt ez minálunk. Csak hát ez látható és hallható is volt. Ami pedig azért volt baj, mert ilyenkor könnyen kiderülhetett, hogy az még csak-csak megy, hogy: „Adjon az Úristen, ennek a gazdának” de hogy miket adjon, azt, már ha agyonütnek sem tudtam volna elénekelni. A többiektől sem várhattam segítséget, nem tudta azt senki, csak a legstréberebbek, de azok meg nem segítettek.

Így történt, hogy behívatta Marika néni a szüleimet, hogy most akkor vagy megtanulom, hogy hány malacot kap a gazda, vagy kirak a kórusból. Édesanyámat annyira érdekelte a kórusbéli karrierem, mint amennyire a csikóhalak táplálkozási szokásai, édesapám, meg itt tudta meg, hogy kórusban énekelek. A kórus egyedül csak nekem volt fontos, de nem az ének miatt, hanem a szeplős Évike miatt.