Itt az idő: dobjuk el a revolvert!

Ez a fajta ficánkolás jelenleg igazi kihívást jelent, hiszen egyes utcákban csak összetöpörödve érdemes megkísérelni a közlekedést. Épp egy ilyen, amúgy is szűkös kvalitásokkal rendelkező, feltúrt, kavicsos, kordonnal feldíszített, szalagokkal áthúzott részen próbáltunk Lilivel egyensúlyozni, amikor egy fiatalember tiszta erőből nekem jött.

Eléggé meglepett a heves lendület, és majdnem elestem. Pláne, hogy talpam alatt a talajt barátok között sem mondhattam szilárdnak. Ahogy visszabillentem, megkeresve középpontomat fújtam egyet „ez igen” gondoltam magamban, és mentem tovább. A következő lépésem után azonban hallottam, hogy a száguldozó járókelő valaki másba is belecsapódott, ám azzal az illetővel nem járt olyan jól, mint velünk. „A jóságos, férfiak szórakoztatásából élő édes anyukáját ajándékozná meg gyermekvállalással!” - ordította magából kikelve az ütköző fél. Természetesen nem pont ezekkel a szavakkal, bár azt hiszem a tartalom magáért beszél.

Nem torpantam meg, sőt inkább próbáltam szaporázni a sóderrel teli bakancsomat, hogy  távozva a szlalompálya helyszínéről kicsit elmorfondírozzak a történteken. Adva van egy magát kengyelfutó gyalogkakukknak képzelő fiú, aki meteorként belecsapódik embertársaiba. Van, akinek ezzel fájdalmat, míg megint másnak kellemetlenséget okoz, de a kiváltott érzetek minden esetben negatívak. Ám az eseményekre adott reakciók már merőben eltérnek.

Mitől függ mindez? Ki tartja a fejünkhöz a revolvert, hogy emberségünkből kikelve, méltóságunkat a sutba vágva, a társaink iránt érzett tiszteletet elfelejtve, állati vadsággal ugorjunk neki az illetőnek? A mi ujjunk van a ravaszon?Ami történt, megtörtént. Akkor is, ha a lehető legpozitívabban állunk hozzá, és akkor is, ha leordítjuk a tettes egész rokonságának a fejét, meg még gondolatban jól el is küldjük valami határozottan forró helyre, leginkább némi üst és vasvilla társaságában.

Az ütközés nem változik, mi viszont átalakulunk. Miért ne próbálhatnánk meg türelemmel, szeretettel reagálni? Miért jobb bőszülten vagdalkozni? Amíg ugyanis a testünknek csapódik egy figyelmetlen járókelő, addig legfeljebb a kezünkbe hasít bele a fájdalom, de ha erre fékezhetetlen dühvel reagálunk, akkor önmagunk lelkét kényszerítjük a fegyver csöve elé. Meghúzhatjuk a ravaszt, lőporos hangulatot teremtve, vagy eldobhatjuk a revolvert jobbá téve belső világunkat.