A pincér valaha bizalmi állás volt

Nem kifejezetten a nosztalgia, sokkal inkább a hiány szülheti ezt a társadalmi igényt. Tény, hogy ma már nincs igazi élőzenés szórakozóhely Szombathelyen, pedig régebben több is volt. Koós Antal azt meséli, mikor vendégei jöttek Ausztráliából, nem tudta őket elvinni a városban sehova, ezért Bükre mentek vacsorázni egy olyan vendéglőbe, ahol van cigányzene. 

Persze, nosztalgikus, úgymond „békebeli” érzései még annak a generációnak is támadnak, akik nem nagyon kóstolták az éttermi ebédelgetés, a ráérős eszegetés-iszogatás társasági élményét, a társalgás, az „időzés” örömét, a kényelmesen lapozgató, hírrágcsáló újságolvasás „úri passzióját”, a kávéházi zene szórakoztató voltát. 

Koós Antal a Savaria Szállóban hajdanvolt szombati és vasárnapi ötórai teákról mesél, Latabár Kálmánról és Árpádról, akik a neves szombathelyi hotelben vendégeskedtek, ma is jól emlékszik Kálmánra, aki másfél-két órát ült a szimplája mellett, és cvikkerben újságot olvasott. De itt szállt meg a szállóban Sinkovits Imre is többször a 60-as évek végén, mikor a Savaria karneválok narrátora volt. Vacsorázott a szálló éttermében Szécsi Pál egy szombathelyi fellépése után, Dobos Attila és Mari Zsuzsa (házaspárként) pedig egyenesen itt léptek fel a szállóban, ahol rendszeresen voltak kulturális programok is, Koós Antalnak őket is volt szerencséje kiszolgálni.

A képen jobbról beszélgetőpartnerünk, Koós Antal, aki évtizedeket dolgozott a Savaria Szállóban. Ez a felvétel 1966. májusban készült, a kis étteremben rendezett lakodalomban szolgált fel társaival

- A pincér akkoriban elismert hivatás volt, a városban megsüvegelték. A gyerekem azt mondta, majd minden harmadik lépésnél rám köszön valaki az utcán. Kijavítottam, hogy csak minden ötödiknél. Ez a 90-es évek elejéig így volt – meséli Koós Antal, aki a hétköznapokon és ünnepi alkalmakon kívül több száz lakodalmat is kiszolgált.

- 1957-től dolgoztam a Savaria Szállóban. 14 évesen kezdtem, mint akkoriban az ipari tanulók, a tanulás mellett dolgoztunk is. Innen vonultam be katonának, ide kerültem vissza. Mikor a 70-es évek végén elkezdték felújítani, átmentem az Isis Hotelbe, miután a Savaria újra kinyitott, visszatértem. 1998-ban jöttem el. Lényegében ott nőttem fel, a „bölcsőm” volt az az épület. A felújítás során sok minden megszűnt, átalakult. Lebontották például a télikert erkélyét, ahol 150 ember elfért. Az étteremnek is volt galériája, azt beépítették, fájlaltam...

Koós Antal azt meséli, hogy a második világháború után még éltek a „maradvány” úri társaságok, úri hölgyek, nagyságos asszonyok, ügyvédek, professzorok, sőt tanárok jártak a szállóba ebédelni (a tanárok akkor még az elit társadalmi kategóriába tartoztak, megtehették). Fix foglalt helyük volt az asztaloknál, étlapról étkeztek, kis adagokat kértek: egy kis levest, egy kis fő ételt és egy kis desszertet. Amint a pincér mondja, még jó húsz évvel ezelőtt is 2-3 órán át tartott egy ebéd, nem sietett senki. Meglátszott a viselkedésükön is, hogy megengedhetik maguknak, hogy ott étkezzenek, beszélgessenek.

- Az én szakmám akkoriban még „bizalmi állás” volt, a vendég tudhatta, hogy amit nekem elmondott, azt tőlem senki nem tudja meg. Bizalmasa voltam a törzsvendégeknek. Ma már senki nem beszélget, a vendéglátóhelyeken is rohannak, hétszer telefonálnak egy leves közben. Az a tipikus vendéglátás már eltűnt, elvétve akad egy-egy szép, nyugodt, elegáns hely, ritka a komolyabb asztaltársaság. Az emberek közétkeztetésben ebédelnek, gyakran előfizetéssel, nem válogatnak...