A titokzatos arab ország

Persze, csak a bátor turista, akit hiába óvnak az ismerősei, hogy ne menjen a terrorista akcióiról elhíresült országba. Mivel az idegenforgalmi látványosságként amúgy elsőrangú ország manapság leginkább a terrorista akciókról nevezetes, a rokoni, baráti és szerelmi kapcsolatokkal rendelkezőkön túl inkább csak a vérbeli turisták látogatják. 

S ők sem tehetik be a lábukat oda csak úgy, kényük-kedvük szerint, hiszen a magyar állampolgárok vízumkötelesek. Éppen ezért egy hivatalos, algír állampolgártól kapott meghívólevéllel kell felkeresni Algéria magyarországi nagykövetségét, ahol kellemes meglepetés érheti az embert. 

S hogy ez miben nyilvánul meg? A kedvességben, segítőkészségben és - indokolt esetben - a roppant gyors ügyintézésben, minek végeredményeként akár fél óra alatt bekerülhet a vízum az útlevélbe.

Algéria észak-afrikai arab állam, amely a kontinens második legnagyobb területű országa. Északról a Földközi-tenger, nyugatról Marokkó, keletről Tunézia, délről pedig Mauritánia, Mali, Niger és Líbia határolja. Földközi-tengeri partvonala 1200 kilométer hosszú, s a keskeny part menti síkságot a két párhuzamos hegyláncból álló Atlasz-vidék követi. 

A mediterrán partvidéket az árkokkal, termékeny medencékkel és völgyekkel több vonulatra osztott Atlasz-hegység választja el a Szaharától.

A mediterrán éghajlatú Algériába főként tavasszal és ősszel javallott utazni, de aki kedveli a hőséget, nyáron is mehet, lelke rajta. (Idén júliusban az ország északi részén 40-46 fokokat mértek, de délen, a Szaharában nem volt ritka az 56 fokos hőmérséklet sem.)  

Repülővel érdemes utazni, franciaországi átszállással, s akkor sem kell megijedni, ha a már indulásra kész Párizs-Algír járatról leszállítják a már bekapcsolt övű utasokat, biztos, ami biztos, egy utolsó ellenőrzés miatt. Mert, ugye, ebben a terroristáktól fenyegetett világban,  fő a biztonság!

S miután a gép épségben - másfél órás késéssel - landol Algírban, nem árt mozgósítani a francia nyelvtudásunkat és önuralom-tartalékunkat. Mert a reptéren számos kérdésre kell írásban jól válaszolni ahhoz, hogy beléphessünk az országba. 

Ahol aztán újabb meglepetés éri az embert, mégpedig a közlekedés képében. Algírban és a nagyobb városokban ugyanis nincs szervezett tömegközlekedés. S noha a fővárosban közel 1,8 millió ember él, sehol nincs közlekedési lámpa. 

A szabályokat sem tartják be, megy mindenki a feje után, sűrűn dudálva. Őket ez cseppet sem zavarja, hiszen ezt szokták meg, s érdekes: alig van baleset. A nagyobb csomópontokban fegyveres katonák állnak, olykor igazoltatnak, s néha integetnek, de hogy kinek és miért, az nem egészen világos.

A főváros egyébként roppant sokszínű: modern épületek, francia stílusú építészeti jelenségek és műemlékek (az óváros a világörökség része), piszkos út menti vendéglők és elegáns éttermek, mecsetek (ahova napjában ötször térnek be imádkozni a hithű muzulmánok), lakótelepek és nyomornegyedek váltják egymást.  

A helyiek csak fehér Algírnak nevezik a monumentális emlékműről híres centrumot, ahol arab turistacsoportokkal - lefátyolozott és hajadonfős nőkkel - is lehet találkozni. Nagy a tisztaság és a fegyelem, s a mélygarázsból feljövet motozásra is kell számítani.

Ugyanakkor a helyiek sem merészkednek egyedül a tengerpartra, ahol a közbiztonság hiányában főként a tolvajoktól kell tartani.  A főváros egyéb részein is javasolt kísérővel közlekedni, egy európaira ugyanis mindenhol rácsodálkoznak. 

De olyannyira barátságosak, hogy például egy kézzel festő üzem főnöke a fotózást is megengedte, bár a muzulmán nők hevesen tiltakoztak ellene. A helyi kézműves termékeket (porcelánokat, ékszereket, kézi szövésű szőnyegeket) érdemes vásárolni, s az sem árt, ha túráink során szellős pamutruhát és kalapot viselünk.

Az étkezési szokásokat tekintve általában a sok salátás francia konya dominál, ugyanakkor majdnem minden étel birkából készül, erős és édeskés fűszerekkel ízesítve. 

A vendégek tiszteletére tálalják a couscoust (kuszkusz), párolt búzadarából, zöldséggel és hússal készítve. Vigyázzunk arra, hogy csak palackozott vizet igyunk, mert a többi nem biztonságos.

Nagy a különbség a tengerparti üdülőhelyek (Bejaia, Annaba) és a nyüzsgő nagyvárosok (Algír, Oran), a beljebb fekvők (Tizi Ouzou, Constantin), a Mzabi vidék (Ghardaia is világörökségi helyszín) és a sivatagi városok (Adrar, Reggane) között. 

Az arab mellett a kabyli és a berber területeket is érdemes felkeresni, ha az érintetlen természeti környezetre és népi hagyományokra vagyunk kíváncsiak. Algériában ugyanis nyoma sincs a turizmusra épülő új világnak, szinte minden az eredeti szépségében látható. 

S ha egyszer ebben a hatalmas országban a biztonság is szavatolt lesz, biztosan sokan fogják meglátogatni, s felfedezni az érintetlen egyszerűségükben megmaradt csodákat, legyen az sivatag, hegyvidék vagy éppen oázis, a maga barátságos, végtelenül egyszerű világával. 

És az arab emberek kedvességével, nyíltságával, segítőkészségével és szeretetével, amely egy-két órás ismeretség után is tetten érhető.