Szepességi kisvárosok

"Jobbat tudok" _ mondja Poprádon született, ám egy évtizede Magyarországon sportoló barátom, amikor jelzem, mely irányban óhajtok eljutni a szepességi városokba. Már sorolja is a helységneveket, amiket utam során érinteni fogok, közli, Nyitra előtt kanyarodjak el Zólyom (Zvolen) irányába, majd Rózsahegyen (Ruzomberok) menjek fel az autópályára, s az út egyenesen Poprádra visz. Az ötlet nem is rossz, ám cimborám nem kalkulálta, hogy útépítés miatt kisebb, mondhatni úttalan utakra terelnek bennünket, apró falvakon haladunk keresztül, míg Rózsahegyre érünk.

Az elvileg négyórás út Poprádig hatot vesz igénybe, sőt, többet, ugyanis továbbhaladunk, Iglóra, azaz Spisska Nova Vesre. A harmincezres város egykor Zipser Neudorf névre hallgatott, járási székhely, forgalmi csomópont. Évezredek óta ismert, a prosperáló településnek nem tett jót a tatárjárás, a betolakodók földig rombolták, de IV. Béla újra életre keltette, bányászokat és iparosokat telepített ide. A monda szerint Iglau (Jihlava) városából is sokan jöttek, miattuk nevezték el Iglónak. Latin neve Villa Nova volt, németül és szlovákul is Újfalunak hívták. Orsó alakú főtere a Gottwaldovo námesti, azaz a Gottwald tér.

Szombat délelőtt lévén a parkolás nem okoz gondot, a hófehér plébániatemplomnál állítjuk meg autónkat. Gótikus stílusban kezdték felhúzni 1380-ban, tornyát az 1849-es ágyúzások tönkretették, újjá kellett építeni, a második világháborút követően is nagyjavításra szorult. Manapság neogótikus stílusú, kecsesen szökik az ég felé, 84 méteres magasságával Szlovákia legmagasabb templomtornya. Két toronyórája van, amelyek egymás alatt helyezkednek el, reneszánsz harangjait helyi mesterek készítették.

A mellette található városháza klasszicista jegyeket hordoz, a 19. század elején adták át rendeltetésének, közvetlen közelében a Vigadó a tér egyik legszebb épülete. Szecessziós alkotás, állandó magyar színháznak épült, kisebb darabokat ma is rendszeresen bemutatnak, immár szlovák nyelven. A művészek éppen próbához készülődnek, amikor megérkezünk cimborámmal, a recepciós úriember kedves, előzékenyen végigkalauzol a nemrég felújított, falain és mennyezetén cifrán, mégis ízlésesen díszített nagytermen.

Mindössze negyedórát autózunk, s megérkezünk Lőcsére, az 537 méter magasan épült városba. Tizenötezren élnek itt, Szepes vármegye egykori székhelyén. Sokak szerint  Lőcse a nevét  a Lőrinc névből, illetve annak becézett változatából kapta, németül Lutschauként ismert. A gyéren lakott vidéket a 12. században kezdték benépesíteni a szászok, az eredeti település nem a mai város helyén volt, a jelenlegi városmagot jelentő dombra a tatárjárás után költöztek, ugyanis remekül védhetőnek bizonyult az árkokkal és a bástyákkal.

Lőcse, azaz Levoce gyorsan gazdagodott, 1271-ben már a 24 szepesi város társulásának székvárosa lett, 1772-ig, tehát fél évezreden át őrizte kiváltságait, ekkor azonban Mária Terézia Iglóra helyezte át a központot. Az itt élők évszázadokon keresztül hadakoztak Iglóval és Késmárkkal az árumegállító jog miatt, a csatározásokban egyéb környékbeli városok is szerepet vállaltak. A szepesi városok közül ez a legjellegzetesebb, belterületét ma is a 17. században felhúzott városfalak jelentik, a kettős falsor tizenhét bástyájából öt ma is régi fényében tündököl, továbbá három főkapuja is áll. A vársáncárkot az 1800-as évek végén betemették.

A főtér téglalap alakú, legnagyobb épülete a Szent Jakab-templom, amely háromhajós bazilika, őrzi eredeti formáját. Hossza 49, szélessége 20 méter, a kassai dóm után az ország második legnagyobb gótikus temploma, hajóit hat-hat oszlop választja el egymástól. Mellette áll a városháza, amely a lőcsei képeslapok mindegyikén megtalálható. Ez is gótikus, a 15. században emelték, 1550-ben leégett, felújították és árkádsort építettek hozzá, a mai formáját 1895-ben kapta.

A harangtorony a városháza északi szárnyán áll, 1651-ben építették, reneszánsz pártázattal is rendelkezett, amit 1824-ben lebontottak. Ma is áll viszont a szégyenketrec, amelybe a nem túl ékesen beszélő, valamint ledér, könnyűvérű nőszemélyeket zárták, utoljára 1850-ben volt lakója. A tér egyik éttermébe térünk be, szepességi specialitást kérünk barna sörrel, az árak kiválóak, fejenként ezer forintból megússzuk az ebédet.
A délutánt és az estét már a Magas-Tátra kapujának nevezett, 672 méteren fekvő Poprádon töltjük. A tatárjárás után lett komolyabb település, ma fontos közlekedési csomópont, saját reptérrel rendelkezik, a téli sportok központja. A főtér tulajdonképpen védett műemlékegyüttes, a 16-17. században emelt színes német polgárházakkal. Ez a sétálóutca, a vendéglátás központja és az üzleti negyed is egyben.

A szepességi városok többségéhez hasonlóan Poprád is megőrizte középkori arculatát. A belvárostól alig néhány percnyi sétával elérjük a másodosztályú futballcsapat stadionja és az elsőligás hokisok otthona, a jégcsarnok tőszomszédságában a város új büszkeségét, a geotermikus energiával működtetett élményfürdőt. Mivel még nincs nyár, a szabadtéri medencék közül csak a termálvizest vesszük igénybe - a többi nem is üzemel -, a fedett versenymedence és a gőzfürdő használata bagatell, a két látványos rész, a kék zafírról és a kék gyémántról elnevezett rész anyagilag kicsit húzósabb, ám elképesztő élményt jelent.

Utóbbi fantázianevű medencében bárt is kialakítottak, a derékig érő kellemes vízben, a bárszéken ülve mi szelíden sörözünk, mások goromba koktélokat kevertetnek maguknak. A nap fénypontja este nyolc után jön el, a zafír medencében - illetve medencerendszerben - negyedórás lézershow következik, Michael Jackson zenéiből összeállított egyveleg megy, közben Jacko 3D-ben megelevenedik, ott táncol közöttünk. Ügyes.