Nyári séta Abbáziában, a Lungomare promenádon, amely Ferenc József nevét is viseli

A restaurálás egy fi llérjébe, illetve akkoriban már dinárjába sem került az államnak. A teljes költséget a fi atalember családjának leszármazottai állták. A rendbe hozott síremléket végül a közeli Villa Angiolinában rejtették el. Az épület napjainkban a Horvát Turisztikai Múzeumnak ad helyet. Aki kíváncsi a műalkotásra, itt tekintheti meg. Illetve a másolatát a szintén közelben található Szent Jakab-templom egyik oldalfalánál. Igaz, ez kicsit eltér az eredetitől, ugyanis az egészet arany színnel itatták át. Talapzatát az év minden szakában mécsesek, koszorúk, virágok sokasága borítja. Úgy tűnik, sokan nem felejtették el a síremlék történetét. Itt, a Boldogságos Szűz képe előtt állnak meg egy pillanatra vagy kicsit hosszabb időre, míg elmormolják Mária-fohászukat.

A mű Hans Rathausky (1858-1912) grazi szobrászt dicséri, akinek keze nyomát más abbázai alkotások is őrzik. Így a város központi park jában található monumentális szökőkút. Ez a Helios és Selene című kompozíció, amely carrarai márványból készült.

És mit ad a politikai éberség, gondoskodás!? Lett új alkotás a régi helyén! A neve: Lány a sirállyal, de úgy is hívják, hogy A tenger üdvözlete vagy egyszerűen csak Nimfa. Sőt, újabban használják A crikvenicai menyasszony kifejezést, utalva arra, hogy a hölgy tengerész jövendőbelijére várakozik, s arra, hogy a modell, akiről mintázta a művész, a Kvarner-öböl eme településéről való. Erre a közelmúltban derült fény, miután vallott a kilencvenedik életévében járó idős asszony. A kérdésre, hogy miért csak most, majd’ hat évtized elteltével fedte fel magát, így válaszolt a Večernji list (Esti Lap) munkatársának: a régi idők erkölcse nem engedte meg, hogy egy becsületes, férjes asszony a testét mutogassa. Manapság más idők, más erkölcsök járnak. No meg az alkotó is hallgatásra kérte, hadd találgassanak az emberek, ki lehetett a múzsa. Merthogy valójában az volt a férjezett Jelena Jendrašić. Ahogy az újságírónak előadta: majd egy esztendeig pózolt a szomszédságukban lakó szobrásznak. Igaz, alkalmanként mindössze egy-két órát, és volt, hogy hetekig szünetelt az együtt dolgozás. Neki mindig azt a testhez tapadó, vékony ruhát kellett magára öltenie, amelyen át tökéletesen kirajzolódtak nőies idomai. Mintha azok csak a tenger hullámaival érintkeznének.

Kezdetben egyébként a fi – atalasszony férje állt modellt, ám a szobrász Zvonko Car a formás hölgyet találta érdekesebbnek. Persze, nem holmi testi, szerelmi kapcsolatra kell gondolni, ugyanis a két família komasági kapcsolatban állt egymással. Car tartotta keresztvíz alá az asszony fi át, Jelena férje pedig bérmálásnál állt a művész fi a mellé.

És hogy jön egy szomorú szemű, imádságos szűz helyére egy ledér nimfa, aki erkölcseiben gyökeresen más mint az eredeti nőalak? Nyilván ez volt a megrendelő szándéka, amit igyekezett (túl)teljesíteni az alkotó. A nimfák a görög mitológiában a szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítői. Létük különösen szép helyekhez kötődik. E világi otthonaik a hegyek, völgyek, ligetek, fák, patakok, dús rétek, folyók és esetünkben a tenger, ahol pajzánkodnak, s jókedvűkben táncukat járják. Nem csoda, hogy a férfi ak szerelmi vágyainak célpontjai. Zvonko Car (1918–1982) a horvát képzőművészet jegyzett alakja. Szépséges szomszédasszonya más munkáiban is szerephez jutott. Ő a felkéréseket – ahogy bevallotta – örömmel, minden fi zetség nélkül teljesítette, nem voltak megterhelőek számára. Kettejük együttműködésének ékes példája a Hygia című kompozíció. A szamaritánus (betegápoló) nőalak, kancsót szorongatva a hóna alatt a fi umei városi kórház parkjába került. Jelena a testiségével hitet, életerőt sugároz. A szobrot Car adományozta hálája jeleként az egészségügyi intézménynek, ahol tüdőbetegségét kezelték.

A szobrok sajnálatos sorsa, hogy időnként megrongálják őket. Esetünkben többnyire a sirályt érte sérelem. Első változatban hal is volt a madár csőrében, ám azt a jómadarak (pontosabban vandálok) ellopták. Hiába pótolták – képzavarral élve –, mindig lába kélt. Egy idő után már nem került pikkelyes a madár szájába. Megunták az állandó toldozgatást-foltozgatást. Nem tehették ezt meg a sirállyal, amelyet két alkalommal is kitéptek a szoboralak kezéből. Mindkettőből rendőrségi ügy lett. 2005 augusztusában holland fi atalokat vontak kérdőre, akik enyhe büntetéssel megúszták tettüket, ugyanis a bűntárgy, a corpus delicti az ellenük folytatott eljárás közben meglett, a közeli parkban találták meg. Mindez nem sikerült három évvel később, amikor ugyancsak lába kelt a sirálynak. Az ügyet ,,elkövető ismeretlen” címszóval zárta le a hatóság, a madarat másikkal pótolták.

Az újkori szobor a mondén Abbázia szimbóluma, a mind felkapottabbá váló gyógyüdülőhely ,,pomotorja” lett – hogy a horvátok szóhasználatát használjuk. Ugyanők a turizmus első hoszteszeként (szolgálólányaként) is aposztrofálják a kőbe zárt fi atal Jelenát. Igaz, sokan egyáltalán nem lelkesednek érte. Így Gergely Ágoston magyar nyelvű idegenvezető, aki sok helybeli véleményét tolmácsolja, mondván: a távolba merengő nő alakja az egykori szakszervezeti turizmus megtestesítője. Annak a kornak, amikor Abbázia átmenetileg feladta nagyvilági jellegét. Az egykori előkelő társaságok helyét a szakszervezeti beutalókkal tömegével érkező „gyári élmunkások” vették át. A több mint húsz éve a vajdasági Szabadkáról ide, a közeli Lovranba költözött Gergely úr kritikusan megjegyzi: azt talán megértené, ha egy szelíd galamb száll a „szépasszony” tenyerére, de egy vad sirály mégiscsak biológiai nonszensz… Bárhogy is alakult a gyógyüdülőhely és benne a szobor sorsa, a sirályos lány ma is büszkén, elegánsan a parton áll, köszöntve a vendégeket, hív, hogy fotózzák – nappal, éjszakai megvilágításban vagy hullámverés idején, amikor a habzó víz nemcsak a szobor ruháját mossa, jut belőle a partra is. A fi atal, szép Ilonka (Jelena) amolyan nimfa hatását kelti…