A királyok városa

A látvány az első pillanatban megdöbbentő. Mintha valamilyen óriás tarolt, pusztított volna. Hatalmas teraszok, kőoszlopok sokasága, oszlopcsarnokok, óriási paloták romjai, ijesztő állatfejek tárulnak a látogató elé. Rádöbbenek, a világ egyik legértékesebb műemlékéhez érkeztem. Ma már ismert, hogy a várost Krisztus előtt 65. században a perzsák építették. A város terve, felépítése, a helyszín kijelölése Nagy Cyros (Kürosz) perzsa uralkodó fiához, I. Dareioszhoz (Dáriusz), a királyok királyához fűződik. A helyszín kiválasztásának indokára jelenleg nincs megbízható magyarázat. Annyi bizonyos, Kr. e. 518-ban megindult a munka.

Emberek ezrei a hegyek magasából vésték ki és nagy erőfeszítések közepette szállították a helyszínre a mészkő- és szürke gránittömböket. Ott megmunkálták, alakították, csiszolták és illesztették őket megfelelő helyre. S csak nőttön-nőtt az akkori világ legnagyobb és leghíresebb városa. A városközpontot alkotó csarnokok, paloták hatalmas, 450 méter hosszú és 300 méter széles sziklateraszra épültek. A teraszhoz díszes lépcsősor illeszkedett, amelyen a lovasok is felhajthattak, s egy hatalmas kőkapuhoz vezetett. Ez volt a híres Népek kapuja, mindkét oldalán emberfejű szárnyas bikák szobraival.

Ezt követte a nagy fogadóterem (apadáma), amelynek tetejét 36 darab, 20 méter körüli kőoszlop tartotta. Az oszlopfőket kőből faragott bika-, oroszlán- és sasfejek díszítették. A falakat domborművek, reliefek borították, központi helyen az uralkodóval és az eléje járuló baktriai, szíriai, egyiptomi ajándékvivőkkel, akik arany- és ezüsttárgyakat, ékszereket, más kincseket és állatokat hoztak.

Perszepolisz elsősorban az uralkodói hivatalos szertartások helyéül szolgált. A temérdek, felhalmozott aranyat, ezüstöt, drágakövet a kincstárban őrizték. A kilencvenkilenc oszlopos tanácsterem a főembereket szolgálta. A százoszlopos palota fő helye a trónterem volt. A harminchét oszlopos terem a testőrség tartózkodási helye volt. Jól őrzött helyen volt a titokzatos hárem. Léteztek őrtornyok, kőkutak, szerteágazó vízvezeték-hálózattal. Az épületek falait, padozatát kőtömbök alkották, belül mázas, égetett téglákkal fedték be. A tetőhöz Libanonból szállított cédrusgerendákat használtak, amelyek aztán a Kr. e. 4. században keletkezett titokzatos tűzvészben a többi éghető anyaggal együtt mind megsemmi- sültek.

A hajdani perzsák útépítésben is jeleskedtek. Az Égei-tenger partvidékétől, az ország főbb pontjait érintve, Perszepoliszig 2600 kilométer utat építettek. I. Dareiosz halála után fia, I. Xerxész továbbfejlesztette a csodás várost. De elkövetkezett a Kr. u. 331. esztendő. Nagy Sándor, Makedónia királya a perzsák Athén elleni támadását, az Akropolisz lerombolását megbosszulva lerombolta, kifosztotta Perszepoliszt. A kincsek elszállításához tízezer öszvérre és ötezer tevére volt szükség.

De már hol vannak a rettegett uralkodók, az élet és halál urai, nagy építtetők? Hol van Dareiosz, hol Xerxész és hol van Nagy Sándor? Hol a sok arany, kincs és gazdagság? Perszepolisz néma. Már nincs őrség, üres a kincstár, a fogadócsarnok hiába várja a követeket, még a magányos kő oroszlánfejek is bizalmatlanul tekintenek a késői látogatóra. Halk szellő suhan a romok felett, démoni hangokat hallok. Talán képzelődöm? A szirénhang csak erősödik, üzen, mintha a múlt ijesztő szelleme szólna: Minden mulandó a földi létben. Hiába az épített világ, a szolgák irdatlan hada, a hódítás diadala, a halhatatlanságért meg-megújuló, reménytelen küzdelem, nincs kibúvás, nincs kegyelem!

Tépelődéseim közepette már a Naks-e-Rosztem kőszikláinál tartok. Magasba törő, meredek sziklafalak állítanak meg. Ember által megközelíthetetlen magasságban sziklasírokat pillantok meg. A sírkamra homlokzatát palota formára alakították ki, s láthatóan megegyezik a perszepoliszi palota formájával. Talán arra gondoltak, hogy itt is otthonosan, palotában érezze magát az elhunyt. Sziklába vésve alattvalók, követek, szolgák sorakoznak különböző viseletben. De ott a nagy uralkodó reliefje is, aki áldozatot mutat be a tűzoltárnál a szárnyas főistennek. A maradandóság érdekében dombormű hirdeti a perzsák harci diadalát és a király nemes cselekedeteit. Itt alussza örök álmát Nagy Dareiosz. A másik három sírkamra mozdulatlan lakója ismeretlen. Valószínűleg Xerxészt és fiait rejti.

Utam következő állomása az aránylag közeli Pasargad (magyarul: perzsa tábor), amelyet Nagy Cyrosz (Kürosz) alapított és építtetett. Síremléke még a helyreállítási munkák közepette is elragadó. Valaha itt is oszlopos paloták sorakoztak. Ma már csak az alapok és a töredékes szobrok emlékeztetnek a gazdagságra. Arra gondoltam, a halhatatlanság utáni vágyuk csak így valósulhatott meg, a sziklák magasságában, álmosan tátongó, háborítatlan sírkamrában. 

Azon már utam elején töprengtem, hogy mi célt szolgálnak a falvak, városok közelében lévő, különös, kúp alakú vályogépítmények? Kíváncsiságomra a helyiek elmosolyodtak, mondván, a rekkenő meleg arra kényszerítette az itt élőket, hogy az élelmiszerek hűtéséről gondoskodjanak. Így a nagy téli hidegben a környező hegyekből a jeget feldarabolva lehozták, és a kérdéses földbe vájt vályog-épületekben halmozták fel. Aztán szükség esetén ezzel a jéggel hűtik a húst és egyéb élelmet. Ezen jégtárolók készlete a következő télig mindig elegendő volt. 

A tikkasztó nyári melegben (45 Celsius-fok) a lakások hűtéséről is gondoskodni kellett. Ennek módja a házak anyaga. Vályogból építik, kicsi ablakokkal, vályoggal betapasztva, befedve. A hagyományos tetőszerkezet nincs, hisz nagyon ritka vendég az eső. A házak tetején látható valamilyen házilag készített szerkezet, amely a levegő áramoltatásával hűti a lakásokat. A módosabbak, a középületek és szállodák már modern légkondicionálóval rendelkeznek. 

A perzsák gondolkodását, életvitelét alapvetően meghatározza mélységes természetszeretetük. Ennek köszönhető, hogy Pasargad büszkélkedhet a földrész legidősebb, 4000 éves citrusfájával. Azt mondják, a büszke perzsa nép is ilyen erős, kitartó, sok megpróbáltatás és természeti csapás után is él és élni akar.