Öt nap rohanás a Közel-Keleten

Nem a Közel-Keletre készültem. Véletlenül kötöttem ki a Vörös-tenger partján.

Mindenről a franciák tehetnek. Éppen sztrájkolhatnékjuk volt, aminek hírértéke esetükben nincs. Kiállnak az igazukért, a nagy forradalmuk óta rendszeresen, ha nem tetszik nekik a kormányzat valamely döntése. Pechemre azonban a közlekedést érintette a munkabeszüntetés, nem is akármennyire. Az elmúlt több évtized legnagyobb, többhetes sztrájkjába fogtak. Metró, busz, vonat szinte teljes üzemszünetben az egész országban. S persze a légiközlekedés is mély álomba zuhant. Övék Európa legnagyobb légtere és legnagyobb légiflottája, aminek persze tudatában is van de Gaulle népe.

Erőfitogtatásként ezúttal is gyakorlatilag bezárták az égi kapukat: a más országokból érkező-áthaladó gépek számát is limitálták. Azt hittem, ezúttal is pár napos ramazuri lesz a dolog, ám sorra jöttek az aggasztó hírek. Mert éppen Franciaországba mentem volna, hogy onnét kereket oldjak az Egyesült Államokba.

Amióta az eszemet tudom, erre az útra készültem. Ám sosem volt elég pénzem az USA-ra, messzi álomnak tűnt New York. Azonban hosszú évek spórolása után összejött. „Olcsó” repjegyestől, manhattani szállásostól és hot dogra való költőpénzestől. Sajnos, csak papíron, mert a francia sztrájk mindent átszabott.

Már javában robogtam a reptérre egy szürke péntek estén, hogy Párizsba, majd NY-ba repüljek. A telefonom csipogott. E-mail érkezett: a járatát törölték. Ott álltam a szemerkélő esőben a terminál előtt, és mereven néztem a telefont. Kinyírták az álmaim. Végtelenül dühös és elkeseredett voltam. De végre ki tudtam magam sírni, bár a könnyek nem jönnek nekem könnyen. Inkább magamba fojtom a dolgokat és belül emésztem a lelkem. Ám ott, Ferihegyen, minden kijött belőlem: egy hamis szerelemtől kezdve a franciák önérzetén át mindent eláztattam, majd elkezdtem cselekedni.

Sztrájk esetében átfoglalhatod ingyen a törölt járatod, ám van, hogy újabb gépre hetekkel-hónapokkal későbbi időpontra kínálna alternatívát a légitársaság. Velem is ezt akarták tenni, amire szabi, szállás és a többi híján nem bólintottam rá. Ha nem tetszik a légitársaság opciója, visszakérheted a pénzt. Ha pedig van sztornóbiztosításod – amit mindenkinek erősen javaslok, ha utazni készül – még jól is járhatsz. Nos, nekem szerencsére volt, bár akkor először kötöttem ilyet. Az amerikai szállásom lemondható volt, díjmentesen, így gyakorlatilag semmit sem buktam. Azaz, mégis. Az amerikai élményeket, legalábbis egy időre. Amik már nagyon rám fértek volna, tekintve, nem volt könnyű évem a tavalyi. Azonban annyira viszketett a hátsóm, hogy abban biztos voltam, útra kelek. Hogy hova, arról fogalmam sem volt, akkor még, ott a reptér előtt. Egy dologért imádkoztam: legyen olcsó repjegy, valahová messzire, hogy felszáríthassam a könnyeim.

Volt rá sansz, hogy valami egzotikus helyre találok pár ezerért a jól ismert oldalakon jegyet, ám az már nem volt mindegy, milyen időpontra. Gyakorlatilag pár kattintás eredménye Jordánia és Izrael lett. Tizenegyezer forintos repjeggyel, hosszú hétvégényi időre. Lecsaptam rá, és nem sokkal később már utaztam is. Jártam már a Közel-Keleten korábban, leginkább Izraelt utaztam be. A nyaralóparti részeik nem lettek épp a kedvenceim, de a történelmi területeiért megzizzentem. Azt tudtam, hogy mindössze pár napom lesz csak kalandozni, így az ország bejárását ezúttal elvetettem. Oké, Zsófi – gondoltam magamban –, akkor majd fekszel a hátadon és nem csinálsz semmit.

Na, ez az elhatározás addig tartott, amíg Jordániába nem érkeztem. Az arab országokért egyenesen bolondulok: az emberek vidámsága, impulzív személyisége és örök huncutsága mindig magával ragad. Bár sok időm nem volt kiélvezni Ammant, ugyanis le kellett érnem Aqabába, hogy onnét átsétálhassak lazán Izraelbe.

Buszok gyakran járnak a két város közt: pár óra múlva már az egyiken ültem. Mindössze a King Abdullah mecset lecsekkolása, pár baklava (arab édesség) és némi, obégatással egybekötött alku fért bele a maradék időbe. Nem volt nálam hidzsáb, ami pedig szükséges a csajok fejére a mecsetbe való belépéskor. Sebaj, rutinom már van az arab piacokon való bizniszben. Gyakorlatilag harmadáron vettem meg a fejfedőt. A mecset csodálatos volt, az arab építészet forma- és színvilága páratlan. Azonban csak két órám volt a vizitre, mert indult a buszom Aqabába. Totál kótyagos volt a fejem: egyrészt már 22 órája nem aludtam akkor, másrészt pedig az arab országok mindig sokkolnak. Azaz annyi élményt adnak, hogy nem tudom hova tenni őket. Így nem csoda, hogy a buszon egyből elaludtam. Egy palesztin diák mellett ültem, aki persze próbált ébren tartani édes történetekkel, de szégyenszemre elnyomott az álom, és kicsivel Aqaba előtt ébredtem fel. A Vörös-tenger illata mászott az orromba. Aki érezte már ezt a szagot, tudja, miről beszélek. Valami varázslatos parfüm: tömény, édes, bódító. Kellett is a dopping, hogy feléledjek és némi stoppolás után eljussak a szállómig. Ami persze ezúttal sem luxuslak volt. Helyi erőknél, laza muszlim családnál béreltem szobát Jordániában. Míg Izraelben zsidó embereknél, szóval volt kontraszt rendesen. Amint belaktam a szobát – alig több, mint egy napra – mentem is egyből áztatni magam a tengerbe. Úsztam, feküdtem, ettem, majd fordítva. A tenger télen sem hideg: közel 23 Celsius-fokos volt, és ragyogóan sütött a nap. Aqabában ne várjon senki originál arab dolgokat. Gyakorlatilag 6 kilométer a városka az izraeli Eilattól, ennek tükrében elég turmix. Bár kell is a szín, ugyanis a két ország közti határátkelő sáv elég szürke.

Az átkelés gyakorlatilag egy laza séta volt az adminisztráció után. Persze, a jordán körért utólag megizzasztottak az izraeli reptéren. Szétszedtek, mert megint kémnek néztek. Addig azonban még volt bő két napom. Sabbatkor, azaz szombati ünnepkor léptem át Eilatba. Olyankor megáll Izraelben az élet. A kajáldák naplemente előtt bezárnak, csak a tengerparti zónákban van pezsgés. Nem is akármennyire. Persze, az árak a csillagos égig érnek: egy sültkrumplis, falafel gombócos menü – mert ugye ott minden kóser – 2–3 ezer forintnyi sékelbe kerül. Mellé egy pici ásványvíz majdnem egy ezresbe. Annyiból persze örültem neki, hogy legalább lefogyok picit, nem lesz nehéz a hasam és jobban tudok menni. Mert körülbelül fél nap eilati búvárkodás után – vagy közben – kitaláltam, hogy át kellene „ugranom” Egyiptomba is, ami szomszédos Izraellel.

Taba, az első határmenti város, ami már a fáraók földjén van. No, nézzük meg – gondoltam –, s néhány órát ott is eltöltöttem. Több időm nem volt, mivel nemsokára utaztam vissza Eilatból Magyarországra. A finom arab fekete, amit a tabai luxhotel közelében lévő sufniban ittam, elég húzós volt. Mondjuk a vízum sem volt olcsó – 25 dollár –, ez a tétel apasztotta leginkább a tárcám az utazás során, de egy percig sem bánom, hogy nem kajára, hanem élményekre költöttem a pénzt. Három ország ölelésében lenni és közben farkasszemet nézni Szaúd-Arábiával. Látni az egyiptomi, sárga hegyek mögött lemenni a napot, állni a tengerparton lehunyt szemmel és élvezni, ahogy a szél belekap a hajamba és magamon tudni a Vörös-tenger sóját tél közepén… Mindennél többet ért és hetekre mosolyt csalt az arcomra.

Sokan azt mondták a pár napos kalandom után, hogy a rohanásnak sosincs értelme. Én most sem tennék másként. Mivel valamerre haladni s kitűzni egy célt még mindig több, mintha egy helyben toporogna az ember és sosem indulna el.

Hazafelé persze már azon járt az agyam, hogyan lehetne a franciákat „megkerülve” eljutni Amerikába…