A csodában bízik a vasvári család – a háromgyerekes anyuka rákbetegségét külföldön talán még lehetne kezelni

Régi szerelem az övék: a most 38 éves Takács Sándor és felesége, Andrea már az általános iskolában is évfolyamtársak voltak, és tetszettek egymásnak. Sándor a szombathelyi Orlay iskolába ment továbbtanulni, eladó lett, Andrea a Hevesi iskolába járt, péknek tanult. Egy neves szombathelyi ruhagyár Vasváron működő üzemrészében találtak újra egymásra, mindketten véletlenül kerültek oda, 20 évesen. Összeköltöztek, majd másfél év együttélés után összeházasodtak. Aztán jöttek a gyerekek: Klaudia 15, Réka 12, Milán 8 éves.

Az anyuka nem dolgozik, mióta a gyerekek megszülettek.

– Milán születése után lettem rákos. Melldaganattal kezdődött. Az orvosok azt gondolták, jóindulatú a daganat, ezért másfél évig hormoninjekciókat kaptam. Aztán hirtelen a daganat elkezdett szóródni. Ráment a tüdőmre, az agyamba, a gerincembe, a csontvelőmbe, a mellékvesémbe. Volt egy életmentő műtétem 2011-ben – meséli Andrea, és leveszi a parókáját, alatta a rövid saját haj láttatni engedi a jobb füle fölötti részen a heget: itt nyitották meg a koponyáját, hogy kivegyék a daganatot. A műtét sikerült. De most egy újabb olyan daganat van az agyában, ami „nyom", azon kívül pedig több kicsi is. Az orvosok azt mondják, nem lehet megműteni, nem nyithatják ki még egyszer a koponyáját, mert meghalna.

Az év elején, január 7-én lett nagyon rosszul, állandó egyensúlyzavara van, dülöngél, úgy érzi, nem bírja el a lába, nem lehet magára hagyni. A férje öltözteti, kíséri vécére. A jobb szemében értágulat van, ettől kettős látása alakult ki. Mivel a jobb szeme fényérzékeny, általában csukva tartja a napszemüveg alatt, csak a bal szemével néz.

A csodában bízik a vasvári család. Fotó: Merklin Tímea

Sándor ápolási díjat kap az önkormányzattól, hét éve gondozza a feleségét, aki rokkantnyugdíjas. A gyerekek nevelésében a nagypapa segít, ő jön reggelente, közösen elkészítik a tízóraikat, átnézik a tanszereket, bepakolják a táskákat, majd elkíséri a gyerekeket az iskolába. Délután tanul velük. Most már Sándor főzi az ebédet és a vacsorát is. Karácsonykor még Andrea készítette a menüt.

– Egy hónapja főzök, nem könnyű. Nem tudom, hogy bírják a nők egy életen át kitalálni, hogy mi legyen az ebéd, a vacsora – mondja az apa. – Gyerekkoromban tanultam meg főzni, talán pont azért, mert most szükség van rá. Palacsintában nagy vagyok, és azt mindenki szereti is. Egyébként azért is nehéz, mert minden gyerek mást akar.

A középső kislány, Réka érkezik, odabújik az anyukájához, simogatja a vállát. Milán rezzenéstelenül ül a számítógépnél. Nem látszik, hogy valami problémája lenne, az apuka meséli, hogy születéskor oxigénhiányos volt, ezért a jobb oldala sérült, nem úgy mozgatja a kezét és a lábát, mint az átlag. Bal kézzel ír, a jobb kezét fejlesztik. Hetente egyszer házhoz jön a konduktor. Okos, értelmes kisfiú.

Takácsék havi 40 ezer forint lakáshitelt törlesztenek. Andrea naponta infúziós kezelést kap, amely csak részben OEP-támogatott. 25-30 ezer forintba kerülnek a gyógyszerei hetente, egy részük közgyógyellátási igazolvánnyal kiváltható. A szülők segítik őket.

– Négy kemoterápiás sorozat lement, 60 sugárkezelést kaptam eddig, már nem kaphatok – mondja Andrea. – Svájcban, Bázelben lenne egy izotópos kezelés, amely talán segítene. Szeretnék eljutni oda. Ennek engedélyezéséhez  Budapesten kell egy vizsgálat. Ebben bízhatunk, meg a csodában. Szeretném felnevelni a gyerekeimet, látni az unokáimat. Hosszú időre tervezek, még 40-50 évre.

– Andrea szerencsére küzdő típus, nem lenne már itt, ha nem az lenne – küzd a könnyeivel Sándor. – Nyolc éve tart ez a betegség, egyre rosszabb. Sok pénz kell a gyógyszerekre, az utazáshoz. Bízom az emberekben, hogy megpróbálnak segíteni nekünk.

(A család számlaszáma a szerkesztőségünkben megtalálható.)