Körömpörkölt - Időnként azért bekövetkezik az elképzelhetetlen

Nekem ugyan évek óta nincs, de a rémálmok csak nem múlnak. Újra és újra átélem az iskolás megrázkódtatásokat, amelyek józanul visszagondolva persze bagatellnek tűnnek, de akkor és ott izzadt tenyereket, gyöngyöző homlokot és leginkább világvégét jelentettek. A számos karóval, rovóval, bukással végződő tragédia között azért akad egy-egy csodás megmenekülés. Biológiából jó voltam. Egyszer egy témazáró dolgozatra azonban nem tudtam készülni. Bele sem néztem az anyagba, és azt hittem, hogy majd a buszon átolvasom és az elég lesz. Nem lett elég. Mindegy, hagyom, hulljon le fejemre a bárd. Tök mindegy, majd kijavítom, messze még az év vége. Bárcsak lerobbanna a busz. De jó lenne, ha éppen most betegedne meg a tanár, vagy jönne el az apokalipszis. Kit érdekel, úgysem akarok biológus lenni. Míg így kavarogtak a gondolatok, feltűnt, hogy állunk. Régóta. A busz csodás módon tényleg lerobbant, és a mentesítő járat negyven perc múlva érkezett. A tanár elhalasztotta a dolgozatot, mondván, nem lenne tisztességes azokkal szemben, akik készültek, de elkéstek.

Az egyik tanárom a lányok előtt próbált meg nevetségessé tenni. Én meg, hogy maradék önbecsülésemet megőrizzem, válogatott szidalmak és káromkodások közepette, picit műfelháborodva távoztam. Utólag belátom, sok volt, de a lányok miatt kellett ennyi. Ez egy pénteki nap volt, az egész hétvégét végigrettegtem, biztosra vettem, hogy kirúgnak. Hétfőn, amikor beértem, már híre ment, hogy az igazgatóhelyettes hasonló nevű osztálytársamat a szőnyeg szélére állította. Szegény azt sem tudta, miről van szó, nem szólt semmit, a többiek hívták fel a figyelmét, hogy elnézte a rajzot, rossz embert abajgat. Mindegy, aznap engem nem keresett senki, és másnap sem, eltelt egy hét, majd kettő és minden úgy folyt az iskolában, mint korábban. Három hét múlva hallottam, hogy tanárunk már nem tagja az iskolának, mert állítólag nem teljesített valami kötelező képzést, és az öt év türelmi idő, fájdalom, de lejárt. Hát így.

De mindez semmi ahhoz képest, ami egy másik diákkal esett meg évekkel korábban. Ő az első órán összeakasztotta a bajszot az iskola legrettegettebb fizikatanárával, aki csak annyit kérdezett a 14 éves diáktól, hogy „hogy hívják magát?”, majd felírta a nevét fekete noteszébe. Márpedig az iskolai legendárium két évtizedre visszanyúló történetében világosan fel volt jegyezve, hogy egyetlen diák sem ússza meg bukás nélkül azt, ha a fizikatanár felírja valakinek a nevét nevetgélésért. Ő lett az első, aki mégis megúszta. Azon a hétvégén ugyanis a tanár sajnálatos módon elhunyt.