Vajon miért nem menő a (kötelező) olvasás manapság?

„Az olvasott könyvek sokkal kevésbé izgalmasak, mint az el nem olvasottak” – mondta Nassim Nicholas Taleb libanoni esszéíró, és úgy érzem, hogy ennél pontosabban le sem lehetne írni a kötelező olvasmányokat. Mert lássuk be, azok a könyvek, amelyeket az irodalomtanáraink akarva-akaratlanul a kezünkbe nyomnak, feleakkora élményt sem adnak legtöbbször, mint azok, amelyeket mi magunk veszünk le a könyvesboltok polcairól. De miért van ez? A válasz igencsak egyszerű: a rendszer elavult.

Ezt olvasván pár ember szörnyülködve nézhet a szövegre, és már fogalmazódik a gondolat a fejében: hogy van ahhoz képem, hogy tizedikes létemre megpróbálom megváltani a fiatalkori olvasás világát? Azonban nem erről van szó, és el is magyarázom, hogy miért az a véleményem, ami. Egy jó könyv leköti az olvasót, érdekli őt az, hogy mi lesz kedvenc karaktereivel az eseménysorozatok lezárásában. És pont ez az, ami megbuktatja azt a szisztémát, amely szerint folyik az olvastatás. Nem mindenkit ugyanaz érdekel. Én bevallom, a kötelező olvasmányok nagy részén nem jutottam végig, mert egyszerűen nem voltam kíváncsi arra, hogy mi lesz a végkifejlet. Azon kevés kötelező viszont, amelyet végiglapoztam, nyomot hagyott bennem, annyi biztos. És ha már itt vagyunk, eloszlatnám azt a sztereotípiát is, amely szerint a gyerekek és a serdülőkorúak a könyvek hossza miatt nem olvasnak. Ez úgy, ahogy van, elvetendő. Ha a történet érdekes a fiatalnak, el fogja érni az utolsó oldalt. És végül felhoznám a legjobb érvemet, amelyet maga a fogalom hordoz magában. A kötelező olvasmányok kötelező jellege. Mindenki tudja, hogy ha valamit erőltetnek, azt nem tesszük meg szívesen. Legyen az bármi.

Most, hogy megmondtam a tutit, és elárultam, miért nem működik a jelenlegi rendszer, úgy vélem, illene egy jobbal is előállnom. És állok is. Egyes országokban, például az Egyesült Államokban bevett szokás az, hogy a gyerekek maguk választják meg, mit olvasnak el, és arról készítenek egy bemutatót. Itthon nyilván ez nem működhetne, mert kis hazánkban a kötelező olvasmányoknak pont az a lényege, hogy valamilyen szellemi pluszt adjon a diákoknak, hogy egyfajta erkölcsi példát szolgáltasson. És pont ezért kellene ezt rendesen kidolgozni. Mert talán egy gyereknek rossz emlékeket hoz elő egy-egy könyv. Én például a Kincskereső kisködmöntől a mai napig depressziós leszek. De ha minden korosztályra lebontanánk az olyan könyveket, amelyek a nekik fontos tanulságokkal rendelkeznek, és ezek közül lehetne választani azt, ami érdekli őket, akkor nem az interneten olvasnák el a diákok a könyvek rövid tartalmát.

Összefoglalva tehát: én, mint belső szemlélő ezeket tartom a legnagyobb problémának a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, és véleményem szerint az általam felvázolt gondok orvoslása megoldást jelentene a fiatalkori műveletlenségre, annak érdekében, hogy értelmesebb, erkölcsösebb és összességében jobb generációt adjon ki magából az oktatási rendszer.

Babós Andreas

Bolyai gimnázium