Vajon csapás vagy áldás?

Mindannyian máshogy kezeljük a kihívásokat. Van, aki belerokkan kicsit a lelki csatározásokba, akad, aki a fizikumát rombolva próbálja levezetni a feszültséget. Ám végül a legtöbben túléljük a testi, mentális sérelmeket.

Miért? A kérdés, amit milliók intéznek az éghez: vagy zokogva, vagy tombolva. Miért? Olyan kérdőjel ez, melyet soha nem cserélhetünk le felkiáltójelre vagy pontra. Nincsenek helyes feleletek. Akkor mi van, ami segíthet? Egy aprócska tudatmorzsa, ami azt hirdeti: minden hatás, ami ér bennünket, legyen pozitív vagy negatív, formálja a személyiségünket. Azaz nem véletlenül vagyunk azok, akik. Komolyan megküzdöttünk saját magunkért: a ráncainkért, a hibáinkért és a jó tulajdonságainkért.

Amikor egészséges kislány voltam, rajongtam a labrador-ret-rieverekért. Annyira, hogy két poszteremen is aprócska labik feszítettek. Ámulattal figyeltem őket, de mivel lakásban éltünk, saját házi állatom (a teknőseimen kívül) nem lehetett. Elfogadtam. Megértettem, hogy óriási felelősséggel jár, ha az ember úgy dönt: kutyát vesz magához.

Vajon mi történt volna, ha nem vakulok meg? Lehet, hogy örökké csak egy poszterkép maradt volna a bolDOGságom forrása. Ám a látásom elvesztésével megnyertem a legszebb ajándékot, amit ember kaphat: egy kutya hűségét, szeretetét.

Lili a társam, két test vagyunk, de egy lélek. Amúgy is ő a szebb, tehát szívesen hasonlítok rá. Áldozatkészsége, személyisége, karaktere fűszerei a mindennapjainknak. Hiszen nem csak engem vett le mancsaival a lábamról. Ezek után még kérdés, hogy visszacsinálnék-e bármit? Nem! Liliért bármikor ismét megvakulnék!