Facebook nélkül egy egész hétig

Meglepetten tapasztaltam, hogy egyáltalán nem esett nehezemre kerülni a címben szereplő portált. Az viszont már nagyobb meglepetés volt számomra, hogy amikor a hét leteltével beléptem a fiókomba, rögtön jelzett a telefonom: 10-15 üzenetet kaptam az ismerőseimtől, akik aggódva kérdezték, mi történt velem, hova tűntem?

A Facebook olyan alkalmazás, amelyről nagyon megoszló vélemények vannak, valaki úgy érzi, hogy az életét ott kell élnie. Azonban akadnak emberek – bármennyire is meglepő – akik nem tagjai ennek a közösségnek.

Az alkalmazás rengeteg problémát hordoz magában. Ez a social network nap mint nap kiírja, hogy kinek van születésnapja, így óriási örömet tudsz szerezni barátodnak, hogy te vagy az, aki sosem felejti el ezt a napot. Azonban pontosan az ilyen funkciók a hátulütői az oldalnak, a személyes kapcsolatok ugyanis elvesznek, és ez bizony óriási problémát jelent.

A legnagyobb gond azonban az, hogy függővé tehet az alkalmazás, de nem amiatt, hogy posztoljunk és folyamatosan értesüljünk a történtekről. Véleményem szerint a függőséget az a mozdulatsor okozza, ahogy megnyitjuk, végiggörgetjük, aztán bezárjuk. Volt valami érdekes? Esetleg különleges? Nem tudjuk, mert egyébként nem is figyeltük, hogy ismerőseink mit osztottak meg. Amikor nem voltam elérhető egy hétig, sokkal többet beszélgettem személyesen a barátaimmal, emellett többet találkoztam velük és jobban is értékeltem azt az időt, amit a társaságukban tölthettem.

A Facebooknak nincs olyan konkrét, megfogalmazható funkciója, amelyet más alkalmazásokkal ne tudnánk elérni. Képeket, szelfiket tudunk posztolni, akárcsak az Instagramon. Chatelünk, nem is kell ide a Viber. Gondolatainkat osztjuk meg egymással, mint a Twitteren. Ismerkedünk, de erre találták ki a Tindert. Videókat nézünk, amire meg ott van a YouTube.

Mark azért tudott ekkora sikert aratni az oldal létrehozásával, mert ötvözte ezt a rengeteg területet és folyamatosan fejleszti is a portált.

Hálásnak kellene lennünk, hiszen egy helyen van minden, amire szükségünk van. Én mégsem hiszem, hogy ezzel jót tett nekünk, hiába élünk a 21. században, kezdem azt érezni, hogy az emberek könnyebben beszélnek problémájukról egy profil mögé bújva, mint szemtől szemben, és ez nagyon elkeserítő a jövőre nézve.

Németh Anna

Kölcsey gimnázium