Kolbászzsíros gasztroforradalom – Spagetti a Bocuse d’Or európai döntőjén

Szép kis meglepetés, mondhatom, ez olyan, mintha az idei töriérettségin Mátyás király lett volna a meglepetéskérdés. Ki ne tudná, hogy a világ legrangosabb szakácsversenyén mindig az adott országra és régióra jellemző alapanyagokat kell használni? Így volt ez a magyarországi döntőn is, ezért grillezte annak idején fiatal szarvas combját, meg mangalica húsát faszénen Széll Tamás, de az azért mégiscsak nonszensz, hogy egy zöldség- és egy hústál elkészítéséhez több mint öt órára van szükségük a világ legjobb szakácsainak. A nagymamám ennyi idő alatt nemcsak megfőzött a násznépnek, de meg is etette őket, el is mosogatott utánuk. Ma nagy divat a gasztronómia. Aki egy kicsit is ad magára, az a levest apró lábasból kanalazza, vagy üvegpohárból issza, tányérból ma már csak a menzán esznek. Aki pedig nem kap be a főétel előtt egy kis szarvasgomba krémmel megkent kiflicsücsköt, azt ma már nem is lehet ínyencnek tekinteni. A minap a fővárosi Központi Vásárcsarnokban talált a jó szerencse. Miután kötelező programként megnéztem a halakat az alagsorban, megtapogattam a paprikafüzéreket, úgy döntöttem, kerül, amibe kerül, eszem egy sült kolbászt. Jó negyedórámba került, míg átrágtam magam az embermasszán és végre bámulhattam az infra alatt melegedő kolbászokat. Szándékosan nem néztem az árakat, féltem ugyanis, hogy elhatározásom mégsem elég erős, és nem akartam éhesen elkullogni. Rámutattam hát a legkisebbre, kértem egy apró uborkát, egy jó nagy szelet kenyeret, meg sört az olcsóbbikból. Mit mondhatnék, a Móricz-féle Kis János hozzám képest egy finnyás úri fiú. Tíz perccel később már újra kint álltam a Vámház körúton, kezemben a praktikus, zsíros visszazárható papírdobozzal. Ez a divat, kérem. Csak pofásabb ebből falatozni, mint egy papírtálcáról! A világ legjobbjait lehet, hogy meglepi egy spagetti, én viszont szemrebbenés nélkül kicsengettem a három rugót a kolbiért.