Könnyáztatta arcban a mosoly ígérete

Az utóbbi időben túl sok veszteséget láttam és éltem át. Túlságosan sok, szívemnek kedves ember szenved vagy betegségtől, vagy gyásztól. Sok, sokk.

Amikor újabb és újabb arcul csapó hullámok taszítják meg lelkem partját, akkor megremegek. És nem rejtem el a könnyeimet, nem teszek úgy, mintha nem akarna szétszakadni a szívem a tétlenségtől, a hiányérzettől vagy éppen a szomorúságtól. Akkor és ott helyük van ezeknek a vad, tomboló tajtékoknak.

Nem fojtom, rejtem, mismásolom el őket. Nem hazudom azt beleordítva a szívet süketítő csendbe, hogy minden rendben. Mert nincsen. És valójában ez így normális. Gyáva módon számtalanszor kívánom ezekben a vihar tépázta pillanatokban, hogy bárcsak elvihetném én a hátamon ezeket a terheket. Mert amíg csak engem sújtanak, addig azt egész jól kezelem, de amikor tehetetlenül kell végignéznem szeretteim küzdelmét…

Annál nincsen kegyetlenebb. Persze ilyenkor rögtön eszembe jut azoknak az arca, a tekintete, akik az én kálváriámat kénytelenek testközelből szemlélni. De ahogy a fekete felhők mögött ott ragyog a nap, minden könnyáztatta arc magában hordozza a mosoly ígéretét. Amikor már engedtük, hogy a hullámok elmossanak minket, felragyoghat a halhatatlan lélekláng, támaszt adhat az emlékezés és az öröklét tudata.