A folyton változó fázisok

Ilyen sem volt még. Ő ült az etetőszékében és komótosan, meg-megállva, koncentrálva, olykor az ételt ledobálva eszegette az eléje pakolt vajaskifli-darabokat. Én vele eszegettem, legyintve a földre lehullt falatokra, kortyolgattam a kávém a szokásos, lassan egy éve tartó, számomra nagyon nehezen megszokható, de már-már részemmé váló folyamatos fáradtsággal. Mindeközben arra gondoltam, a reggeli kávézások tucatnyi verzióján vagyunk már túl. Volt az első, mámorítóan könnyű „hiszen aludt majdnem egész nap” időszak. Nagy mellénnyel lazán kávézgattam alvó babám mellett. Aztán jött az éhezős – ennélfogva folyton sírós –, nagyon nehéz egy hónap, amíg a szakemberekkel közösen rá nem jöttünk, hogy a kevés tejem miatt éhes, tápszer kell. Erre az időszakra szinte nem is emlékszem. Arra sem, hogy ment a kávézás. Ha egyáltalán volt, mert bágyadt félálomban teltek a napjaim. Aztán, miután már nem éhezett reggel, miközben a cumisüvegből tolta a tápszert, a kanapén fekve mesét nézve, anya fel-le futkosott a kávéfőző és a gyerek között, hogy mindkettőt egyszerre kontrollálja, illetve elkészítse. Általában mire a gyerek megitta a tápszert, lefőtt a kávé, így kénytelen voltam egy perc alatt felhajtani a feketét, mert ment már a másik szobában a mocorgás és az „anya hol vagy?”. Aztán beindult. Az egész lakást elkezdte bejárni négykézláb és egyre gyorsabban. A „futkosva iszom a kávét” időszak következett. Mostanra már szeret bíbelődni, kupakot palackra visszatekerni, cumisüvegre tetőt feltenni, dobozkákat kinyitni – szerelgetni egyedül is. A mászás és a felállás egyre kevésbé újdonság, hiszen már megy egy ideje. Enni is már eszik szinte mindent. Most a „lenyugodtunk” fázis van. Anya fáradtan, de viszonylagos nyugalomban ihatja meg a kávéját. Persze. De hetek kérdése és Manócska útra kel. A két saját lábán fogja bejárni a házat, ahol él. Anya pedig majd megállva, mosolyogva, olykor újra futva-rohanva fog kávézni. Fázisok…