Amikor ott kell hagyni a gyermeked

Könnyen engedtem el másodjára

Olyan könnyen engedtem el szeptember elején LL-t, mintha rutin lenne. Persze belül még mindig fájt egy kicsit, hogy egész nap mással van. Más látja szaladni, más érzi finom, édes illatát, és más vigasztalja meg, ha valami baj van. Az utóbbi egy évben azért sikerült valamelyest megszokni. Tavaly sokkal rosszabb volt a helyzet. Akkor lett bölcsődés.

Hirtelen jött a munka, online szerkesztői állásra pályáztam, meg is kaptam, így szeptemberi kezdéssel mindenképpen be kellett szoktatni őt a bölcsibe. A könnyű, nyugodt, anya-fia egész nap együtt életünk pillanatok alatt foszlott szét. Erősnek kellett lenni, és nem mutatni, hogy nekem is piszok nehéz. Bizony, a beszokás a bölcsődébe, a munkába állás, babának és anyának egyaránt trauma.

Beléptünk az ajtón, s egy izgalmas, új emberekkel és számos gyerekkel teli világ tárult fel LL előtt.

Egy szavunk nem lehet, bájos hölgyek vigyáztak kisfiamra, ő pedig nagyon élvezte, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, akit ismer, akivel játszhat. Szépen, fokozatosan felépített rendszerben szoktunk be. Remekül ment minden. Néha kicsit elszomorodtam: csak az én fiam nem sír utánam? Szeret egyáltalán? Aztán két hét után jött a feketeleves. Valami mindkettőnknél elszakadt. Úgy látszik, LL anyja fia. Egyszerre, lassan fogtuk fel: vége a puhaillatú mindennapoknak. Talán sosem ragaszkodott annyira hozzám, mint az ezt követő időkben. Én is így voltam vele. Egy kicsit belehaltam, hogy nem lehet velem. Egész nap rá gondoltam. Megértettem én is, miért mondták a nővéreim, hogy borzalmasan nehéz az elválás.

Ezernyi kérdés motoszkál ilyenkor az ember fejében:

Tudja, hogy szeretem? Tudja, hogy számíthat rám? Hogy fogom megoldani? Lesznek még csodás pillanataink? Néha úgy gondolom, jobban megráz ez az egész minket, anyákat, mint az apróságokat. Nem vagyunk biztosak magunkban, nehezen találjuk az egyensúlyt. Nagy hősök vagyunk mind, azt kell mondanom- ezerkezű anyaoroszlánok.

Idén minden olyan könnyű volt. Beállt a rendünk, a két hétből pedig már csak 3 nap lett. A bölcsiseknek könnyen megy a beszokás- mondták. Az én kisfiam pedig ugyan megszeppenve, néha szégyenlősen viseli magát, de olykor megcsillan a szemében az a csíntalanság, amit a bölcsődében már megmutatott. S olyan jó hallani, mikor azt mondják: ma be sem állt a szája.

Felfogtam: elindult valami. Bölcsisből ovis nagyfiú lett, aztán egy-két szóból iskolás, majd középsulis és egyetemista (vagy rögtön) dolgozó felnőtt lesz. Hányszor hallottuk: olyan hamar felnőttél, kislányom. Ugyan- legyintettem legtöbbször. Úgy tűnik, a gyerekeink valóban gyorsan nőnek. Ünnepeljük hát őket, amikor csak lehet! Egyetlen pillanatot se hagyjunk ki!

Elolvasnád a korábbi Anyunaplóimat is? ITT éred el őket. Oszd meg velünk te is, milyen volt a beszoktatás – kommentben várjuk!