Angyalszárnyak égig repítettek

Múlt pénteken a gyöngyösfalui kalandparkban jártam egy barátnőmmel, aki ezzel az élménnyel lepett meg születésnapomra. A kötélpályák mindig is vonzottak, néhány évvel ezelőtt egy kedves kőszegi ismerősömnek hála Reziben mászhattam akadályról akadályra. Sikeresen.

Lázasan vártam a pillanatot, amikor ismét a levegőben lépkedhetek, amikor a komfortzónámon kívül kúszhatok, mászhatok és amikor a fák lombjai között szétnézve lélekben tudhatom, látok.

Az animátorok kedvessége az első pillanattól kezdve lenyűgözött. Előttem és mögöttem jártak, segítettek és információkkal láttak el, de nem nyúltak bele a döntéseimbe és nem oldották meg helyettem a kötéltáncos helyzeteket. Látták rajtam, hogy képes vagyok rá, és hogy milyen földöntúli örömmel tölt el a pályák kiismerése.

Fantasztikus érzés volt megtapasztalnom, hogy vakon bíznak – bennem. Nem én másban, hanem ők bennem. Velem voltak, csak kérnem kellett volna a segítséget, de nem volt rá szükség.Tarzanként csüngtem át egyik podeszről a másikra (ez a pódium rövidítése, mint megtudtam), leküzdve ezzel nemcsak a magasságot, hanem a félelmemet, miszerint a karjaim nem bírnak el. Bár komoly súlyokat emelgetek edzésen és pilates közben is minden izomrostom dolgozik: fejben is el kellett hinnem, hogy menni fog. Ment is.

A deszkák, farönkök vagy éppen kötelek alkotta hidakon szinte rohantam. Mindent éreztem a talpammal, és csak olykor koppantam itt-ott, amit a sisak jótékonyan felfogott. Eszembe is jutott, hogy akár a hétköznapokra is rendszeresíthetnék egyet, akkor nem lenne mindig kék-zöld a homlokom.

A napot az óriáshinta zárta, ami szabadesést és ringatózást jelentett, négyméteres magasságban. Hogy mit éreztem, amikor eltűnt a talaj a lábam alól? Még a szusz is bennem ragadt. Az adrenalin száguldott az ereimben, és egyszerűen csak élveztem, hogy élek. Ugyanúgy, mint minden napon, csak most tényleg a fellegekben jártam.

Ha csak egyvalaki is van, aki hisz bennünk, akkor a lehetetlenek megszűnnek, és lehetőségekké nemesülnek.