Az arcszesz és a pénz szaga nem összeegyeztethető

Nem tudom, manapság hogy megy, de régen osztálypénzből utaztunk. Onnan tudom, hogy én magam gyűjtöttem egy denimes dobozban az osztály pénzét egy teljes évig. Osztályfőnököm pedagógiai célzattal bízta rám a pénzt, hogy tanuljak egy kis felelősséget. Kezdetben örültem. Lám-lám, hát mégiscsak tényező vagyok én itten, gondoltam. Kezdtem azzal, hogy elkunyeráltam apám arcvizesdobozát. Méreténél fogva, gondoltam, kiváló osztálypénztartó lesz. (Akkoriban még nem voltak nokiás dobozok.) Már az első gyűjtésnél gondom akadt. Kigúnyoltak ugyanis. Hogy én vagyok a pénztáros, meg hogy kecskére a káposztát és hasonlók. Direkt mindig apróban adták a havi százasokat, hogy alig tudtam eltenni. Volt gondom elég. A hónapok meg csak mentek, a denimes doboz meg csak hízott, és vele nőtt a felelősségem is. Már nem mertem magamnál tartani a dobozt, de a pénzt se mertem kivenni belőle. Egy idő után már túl nagy súllyal nehezedett rám az osztálypénz terhe. Sokan persze nem fizettek időben, utána meg két hónapot egyben és így tovább.

Egyszer aztán pénzre volt szükségem. Órákig néztem a dobozt, majd kinyitottam, és csak úgy dőltek ki belőle a papír ötvenesek meg százasok. Az arcszesz szaga összekeveredett a pénzével, amitől én teljesen elkábultam. Kábulatomban aztán, úgy, ahogy volt, elköltöttem az egész rohadt dobozt dodgemre, vattacukorra, céllövöldére meg csokira. Verejtékben úszva ébredtem. Másnap bevittem a dobozt az osztályfőnökömnek, és megmondtam, hogy ezentúl vigyázzon rá ő, ha akar, én kiszállok, ennyit nem ér egy kirándulás sem. Abban az évben Veszprémből Szombathelyre utaztunk. Mégiscsak megérte.