Búcsúzunk Andriskától

Látom magam előtt az apró kis kezeidet, azokat a gyönyörű, hosszú szempilláidat, hallom a halk szuszogásodat a kocsi hátsó üléséről. Bár még csak pár hónapja ismertelek meg, ez éppen elég idő volt ahhoz, hogy rengeteg dolgot megtanuljak ebből a rövid kis barátságból. Például egy beteg kisfiúért való összefogás erejét, amely koncerttermeket tölt meg. Felelősséget, amely arra ösztönöz egy korodbeli gyermeket, hogy karácsonyra egy fotót kérjen az érted rendezett jótékonysági licitről. Reményt, hogy érdemes tenni, segíteni, mert a sok kicsiből több mint kétmillió forint gyűlt össze a neked nyitott bankszámlán. Szeretetet, amelyet édesanyád minden egyes mozdulatán láttam, amikor hozzád ért, puszit adott. Hihetetlen bensőséges kapcsolat volt a tiétek, a rendkívül bátor és erős édesanyád az utolsókig harcolt, hogy neked mindenből a legjobb jusson. Köszönöm, hogy megengedtétek nekünk és az olvasóinknak, hogy ha csak egy-egy cikk erejéig is, de bepillanthassunk ebbe a világba.

Drága Andriska! Próbálom megfogalmazni, mennyi mindent tanultam. Bocsáss meg nekem, ha kicsit esetlen, setesuta, amit el akarok neked mondani. Megpróbálom hát összefoglalni a barátságunk tanításait: már tudom, milyen az igazi, harcos anyai szeretet, hogyan adhat reményt egy beteg kisfiú története az olyan hétköznapi embereknek, amilyenek mi vagyunk. Tudom, hogyan tanulható meg igazán a felelősség, és hogy mire képes az összefogás. Ezt tanultam egy 12 éves kisfiútól. Köszönöm, Kozma Andriska, nyugodj békében!

Lőrincz-Farkas Eszter

főszerkesztő