2017.12.15. 07:00
Családtagból munkaeszközzé lettek
Ahogy a gépkocsi egyre könnyebben hozzáférhető, és egyre inkább szinte mint munkaeszközre tekintünk rá, mind jobban elvész a vele kapcsolatos személyesség.
Fotó: Pixabay
Pedig azok, akik az idősebb korosztályhoz tartoznak, még bizonyára emlékeznek rá, hogy ez nem volt mindig így. A hetvenes, nyolcvanas években, amikor még négy-öt évet vártunk egy Zsigulira vagy egy Trabantra, sokszor már a megérkezése előtt családtagként emlegettük az új jövevényt.
Sokan kezdték Trabanttal, Wartburggal vagy az akkoriban még luxusautónak számító Zaporozseccel. A Trabi, Trabicsek, Zápor Jóska becézések mellett sokan adtak a rendszámból vagy a kocsi színéből eredeztetett egyéni nevet az autójuknak. Ismertem egy családot, akik régi típusú, nyugati márkás büszkeségüket csak Idős Hölgyként emlegették.
A személyes megszólítás mellett különleges bánásmód is dukált a járgányoknak. Vasárnaponként a családfők az udvaron fényesítgették kedvencüket, népszerű volt az üléshuzat, divatoztak a kormánykerékvédők. Mindenki igyekezett egy pici luxussal egyedivé tenni a márkát, ami szinte egyeduralkodó volt az utakon. Nem csoda, hogy a trabantos, ladás klubok még mindig élnek és virulnak országszerte.
Ma már a luxust és az egyediséget megkapjuk a gyártóktól, pláne, ha fizetünk is érte. A kocsinkat gyakrabban cseréljük, a márkák köre hihetetlen mértékben kibővült. A gépjármű megnevezésére szinte kizárólagosságot nyert a „kocsi”szó. Kocsival megyek, kocsiba szállok, a kocsiban hagytam, és így tovább. Már csak nagyon ritkán, és inkább a nálunk régről ismert típusoknál fordul elő, hogy legalább a márkát nevesíti a gazdája: bepakoltam a Skodába, szervizbe vittem a Mercit. Persze, azért vannak kivételek...