December 6-án más a Mikulást várja, mi Imreh Zoltánra emlékezünk

Ő ezen a napon született 88 éve és mintegy 660 kilométerrel odébb, Brassó mellett, Botfalu községben. Apai ágon régi székely, anyai ágon régi szász család leszármazottja volt. Szokás szerint az adott nap szentjéről kapta volna nevét (Miklós), de mivel azt le tudták volna fordítani románra (Nicolae), és ez azzal járt volna, hogy román anyanyelvű iskolába kellett volna járnia, a Zoltán nevet kapta a keresztségben, melynek nincsen román megfelelője. E tettből is látszik, hogy a család büszke volt magyarságára, és így nevelték fel Imreh Zoltánt, nagyapámat is. Szépen, csendesen éldegéltek az elkövetkező években: megszületett lánytestvére, Anikó, édesapja a közeli cukorgyárban dolgozott, édesanyja a gyerekekkel foglalkozott. Mindez 1941-ben szakadt meg. „Menjetek haza a kis fatornyos falutokba!”- így űzték el a családot a hőn szeretett Erdélyükből. (A „kis fatornyos falu” Magyarországot jelentette). Éjjel kellett menekülniük, egy kis szekéren, rajta a legfontosabb kincsükkel, a családdal. Magyarságukat menekülés közben sem hagyták el, édesanyja szoknyája alatt, derekára kötve ott volt a nemzeti színű magyar zászló. Végül menekülésük Brünnben (Brnoban) ért véget, ahol a nagynéninél éltek, igaz, nem sokáig, következő lakhelyük már Budapest lett. Ott született meg másik lánytestvére, Mária. Nagyapám nagyon szeretett a fővárosban élni, Rengeteget mesélt nekem Budapest ostromáról, ahogy ő, kis kíváncsi kamaszként látta. Apukáját még a németek vitték magukkal gépészmérnök mivolta miatt, így a családfenntartás terhe nagyapám nyakába hullott. Tizenkét órában dolgozott hetedikes korában egy konzervgyárban, volt, amikor ölben vitték haza, mert elaludt az üst mellett. Aztán az apukája hazatért, így a kis Zolika újra járhatott iskolába. Így kerülhetett sor a „kis munkára”, a „málenkij robotra”. Szerencsére a kis jelző az ő esetében igaz volt. Teltek az évek, nagyapám kitanult három szakmát, végül Szegedre került, ahol a konzervgyár alkalmazottja lett. Bevonult a seregbe, előbb gyalogos lett, majd tehergépkocsi-vezető, végül ejtőernyős. Kétéves kötelező sorkatonaság után eljött a várva várt nap, elfogyott a centi, eljött a leszerelés ideje. Izgatottan ültek a padokon, ahol a leszerelők nevét olvasták fel. Teltek a másodpercek, a percek, az órák, és végül ő és két katonatársa maradtak csak. Pár óra után eléjük állt a parancsnokuk, aki közölte velük, hogy akkor még egy évről lenne szó... Nagyapám később a mesélés közben jót nevetett ezen, de sejtem, hogy akkor a sírás kerülgette. Egy év múlva aztán leszerelt, visszament Szegedre. A napfény városában aztán összeházasodott nagymamámmal, és ott élt egész életében. Lassan négy éve már, hogy meghalt. Amíg élt, rengeteg időt töltöttünk együtt, beszélgettünk, jókat nevettünk. Ezért is fontos nekem december 6-a, amikor a család a saját Mikulását ünnepli, hiszen nekünk ő volt a mindig kedves, mosolygó, szeretnivaló öreg bácsika, a mi Tatusunk.

Szabó Zsolt

Berzsenyi gimnázium