Elő a tükrökkel!

A tüköreffektus ugyanis hűen kíséri a mindennapjainkat. Ez nem valami új divatirányzat vagy nárcisztikus megnyilvánulás, sokkal inkább egyfajta jelzőrendszer. Amikor embertársaink viselkedésében vagy bármilyen cselekedetében valami idegesít, felzaklat, dühít minket, az bizony nem a megfigyeltről, hanem a megfigyelőről, vagyis rólunk szól. Ha akarjuk, elhessegethetjük ezeket a nem kellemes benyomásokat, vagy dönthetünk úgy is, hogy farkasszemet nézünk a démonjainkkal. Kár lenne tagadni, hogy utóbbi módszer előbbinél lényegesen fájdalmasabb és időigényesebb. Hiszen mi történik?

Először is beismerjük, nem vagyunk tökéletesek. Hoppá! Aztán jön az analizálás: mik azok az ingerek, amik kifejezetten érzékenyen érintenek minket? És végül jöhetnek a szívünk kapuját megcélzó kérdések: mikor nyilvánulunk meg mi is hasonlóan? Miért akadunk ki ennyire ezeken a jelenségeken? Kit vagy mit idéznek fel bennünk? Az is előfordulhat, hogy egy reakció pusztán igazságérzetünket vagy erkölcsi morálrendszerünket sérti, és nincsen mélyebb mögöttes tartalom, de az esetek nagy százalékában a mélyben mindig meghúzódik valami. Embertársaink tükröt tartanak felénk, és ezt vagy meglátjuk és megpróbáljuk a magunk hasznára fordítani a fájdalmas felismeréseket, vagy hátat fordítunk fütyörészve és azt hajtogatva, minden rendben. Ám az elnyomás csak további hegeket hasít lelkünk szakadékony szőttesébe.