Jó reggelt, Vas megye!

Áttette a kezét a másik oldalra, mintha fogná, foghatná, érezhetné a másik mellkasát. Ez volt az egyetlen vigasza, a mozdulat. Megtenni, amit nem lehet. Úgy tenni, mintha. A jobb vállán feküdt, mint egy éve minden este, már fájt is, alig tudta emelni azt a karját. Mégis mindig úgy fordult, hogy a bal kezével szabadon átnyúlhasson a túloldalra. Az unoka nem először látta, hogy a mami esténként a semmibe ölel. Összeszorult a szíve, szokás szerint szomorúan, szótlanul osont ki a szobából. Egyszercsak eszébe jutott valami: térült-fordult, hozta a mackóját, nagyobb, volt, mint ő maga, szusszanva felemelte, és befektette az ágyba. „Nézd, mami, ő most itt alszik veled” – mondta, és gondosan betakargatta a mackót a papa helyén.