Kérdezz bátran, és én felelek!

Egy idő után, a kamaszkorom vége felé közeledve kezdett nagyon zavarni ez a jelenség, mert bár a vakondságom látható tényként bélyegzett meg, azért agyi kapacitásom alkalmassá tett volna egy egyszerű kérdezz-felelek kivitelezésére.

A kedves olvasó valószínűleg most azt gondolja, hogy milyen bájosan nosztalgiázom, a régmúltban történt, ám elfeledett eseményekkel kapcsolatban. A valóság azonban ennél lényegesen szürreálisabb. Ugyanis ez nem a múlt, hanem még mindig a jelen.

Ha anyuval megjelenünk valahol ketten, legyen szó ügyintézésről, boltban sorban állásról, vagy városban sétálásról, az esetek kilencven százalékában az érdeklődő járókelők őt szólítják meg. Úgy beszélgetnek a fejem felett, mintha ott sem lennék. „És hány évesen vesztette el a látását?” – szegezik a jobbomon ácsorgó „magyar hangomnak” a kérdést, amire én pimasz módon annyit szoktam közbevágni: „Nyugodtan tegezhet, egyébként 2005-ben vakultam meg végleg.”

Az emberek félnek konkrétan nekem szegezni kínosnak vélt kérdéseket, inkább kerülgetik azt a bizonyos forró kását. Az ilyen szituációkban születnek meg az alábbi, a vakság szó kiváltására használt szinonimák: némileg látáshiányos, alig látóan vak vagy éppen beszűkült látótérrel rendelkező. Egyik kifejezés hízelgőbb rám nézve, mint a másik, de a valóság két szóval megfogalmazható: vak vagyok. Ebben nincsen semmi sértő, bántó, ez az igazság.

Tudom, hogy vannak keveset emlegetett, kellemetlennek ítélt, vélt témák. Ám valójában ezek felemlegetését csak mi tesszük arcpirítóan kényelmetlenné.

Köntörfalazás helyett a kedves érdeklődésbe burkolt őszinteség sokkal célravezetőbb – az élet minden egyes területén. A képzeletünkben a hamis előítélet tégláiból épített, gyanakvás cementezte falakat csak szívből jövő kérdésekkel rombolhatjuk le végérvényesen.