Mert akkor vak voltam, süket, egyszerűen nem éltem...

Néha csitíthatatlanul felkiált, néha csak halkan dübörögve, általános kifejezésekkel kíséri szürke hétköznapjaim zord fáradalmát, narrátorként duruzsolva halk lépteimen át. Időnként elillan, levegőzni megy, olyankor az őrséget a néma csendre bízza, elmém hallgat, akár egy ablak. Olyankor csak az az ablak van, amin keresztül egyedien látom a világot, s élvezem, mert senki sem tudja, milyen, csak én.

Ha valami „véletlenül” megkocogtatja az ablak sarkát, a zengő belső hang minden festői színezgetést romba dönt, s újra pörög, értékel mindent, ami addig előttem gondtalanul elillant. Jelez a kis szitám, talált valamit a sok általános elem között, valami frisset, melengetőt. Olyankor utánafordulok, s ablakomba kerülvén a térnek, egyből színes, aranyozott köpenybe öltöm ezt az édes, új helyiséget. Ropogósan friss, szeretett búzából őrölt, tízórainak tökéletes műveket csalogatnak ki éppen gőzölgő luxusszaunáikból. Amikor úgy tartja kedvem, megkívánva a boltba settenkedem, s pénzért cserébe ellopok egyet. Nemcsak belső hőjének ízét érzem szitámon át, hanem mintha benne az egykoron kis boldog búzaszemek írnának szimfóniát, engedelmeskedve a kinti hideg zord karmesterének, kit úgy hívnak: Kacér Szél úr.

A zenekar s a mester vígan együtt zenélnek, s diktálják le minden értő fülnek a Ropogás szimfónia dallamát. Kacér Szél úr kekeckedve néha arcon fúj, ha épp dühös, éppolyan kacér, mint amilyen facér, mert ő mindig fagyos, és évszakos, csak szomorú hideg napokon köszön, akkor is kegyetlenül, de ez nemcsak az én véleményem… A természet alkotta fák, melyek körül vesznek, s ékesítik ablakomban a festeni való tájat, sírva jajgatnak, kiáltanak, mikoron Kacér Szél úr szeretőt keresve magának szaggatja, akkoron már színes, gyönyörű leveleiket, melyek könnyként érnek földet. Persze igazi párját szegény sosem találhatja meg, mert Lágy Szél hölgy csak fél évvel később érdeklődik, az akkoron traumából már felépült vagy lábadozó fáktól, hogy merre járhat az ő kedves karmestere. Ők azok, akik izgalmat csempésznek monoton cipőtalpaim kopogásába, vagyis inkább helyébe, nem hagyják, hogy csak arra figyeljek. Azt akarják, hogy lássak, halljak, szagoljak, érezzek! Hogy vegyem észre a körülöttem zajló világot, csodáljam, fedezzem fel, s ne hagyjam, hogy elsétáljanak mellettem a mindennapi jelenések! Egykor mindennapjaimban komoran sétáltam végig az utcákon, nem voltam boldog, pedig mindenem megvolt, ezért nem tudtam, mi az oka… De most már tudom! Mert akkor vak voltam, süket, s érzéknélküliként zárkóztam el egy olyan világtól, melyet azt hittem, jól ismerek… egyszerűen nem éltem… Ám rá kellett ébrednem, hogy tévedek, s ami miatt minderre rájöttem, az nem volt más, mint egy sikító gondolat a fejemben…

Hurtik Nóra

ELTE Bolyai gimnázium